Jutalmazás vagy retorzió: Melyik hatékonyabb a cigiszünetek ellen?

"A nemdohányzókat jutalmazzuk ahelyett, hogy a dohányzókat büntetnénk" - hirdette – nem kis paradigmaváltási képességről téve tanúbizonyságot – egy japán marketing cég, a Piala Inc. vezetése még 2017-ben. A biztató szép szavak mögött az ösztönző gyakorlatot pedig az jelentette, hogy évente hat extra fizetett szabadnapot biztosítottak a nemdohányzó munkatársaik számára – miután egy alkalmazott igazságtalannak érezte, és ezt írásban szóvá is tette, hogy az aktív dohányosok a cigire hivatkozván több időt töltenek munkaközi szüneten, mint az ezirányban passzív kollégáik, akkurátus business process reengineering (BPR) manager-ek (?), HR-esek (?), innovátorok (?), munkaügyisek (?), pénzügyesek (?), portaszolgálatosok (?), hatékonyságjavító megmondó guruk (?), detektálták és kiszámolták aztán, hogy mivel a cég irodája a 29. emeleten található, a dohányzó helyiség pedig az alagsorban (és persze a munkaállomásokon ott is tilos volt már a dohányzás), imigyen a dohányzóknak legalább 10-15 percre volt szükségük ahhoz, hogy elszívjanak egy-egy szál cigarettát. Így aztán a dohányos munkatársak önkényes cigiszüneteiből összejött napi szabipercek sokaságát ezzel, a nem-füstölgő kollégáknak biztosított évi 6 szabinappal egyenlítették ki.

Arról, mondjuk, nem szól a fáma, hogy a kalkulációk korrigálva lettek-e azokkal a füstölgő percekkel, amikor az adott munkatársak cigizés közben is dolgoztak (egyeztettek, riportáltak, ’brainstroming’-oltak, esetleg – némi képzavarral élve – ’elevator pitch’-eltek). Vagy kérdem én, mi történt azon alkalmazottak jutalmazásával, akik bár nem füstölögtek, de elkísérték a füstölgő kollégáikat füstölögni. Urambocsá’ figyelembe vették-e, hogy a cigizéshez hasonlóan nem-produktív – és persze az egészségre nézve jóval kevésbé kártékony – kávézgatással, és/vagy indokolatlanul hosszú idejű, szénhidrát- és cukorbevitellel (reggelizgetéssel, ebédelgetéssel, esetleg délutáni lönccsel) töltött kiesett „egészségtelen” időkkel vajh’ mi van…

De hagyjuk is a szőrszálhasogatást, mert a lényeg, az, hogy a fent említett munkahelyi cigifüstmentesítéssel egy olyan országban próbálkoztak, ahol

- egyrészt, nagyon kevés fizetett szabadnapja volt – és manapság is kevéske van, legalábbis hozzánk képest – egy-egy munkavállalónak. Japánban a maximált fizetett szabadság 20 munkanap/év, de annak idején ebből is csak 8,2 nap/év – vagyis évente alig több mint egyetlen hét (!) volt kivéve/kiadva ténylegesen – úgyhogy nem csak szokatlan (paradigmaváltó), hanem valóban és kifejezetten ösztönző (HR) stratégia lehetett ez akkoriban és abban az országban;

- másrészt, az idő tájt Japán a nemdohányzók/passzívdohányosok védelmét tekintve a fejlett ipari országok mögött jócskán lemaradva kullogott. Csak a példának okáért: annak idején még a nemdohányzó területek kijelölése sem volt egyáltalán divatban, sem a nyilvános köztereken, sem az éttermekben. Még a gyorskajáldákban és az aprócska családi étkezdékben is háborítatlanul rá lehetett gyújtani. Szóval, nem csak ösztönző, hanem valóban és kifejezetten szokatlan (paradigmaváltó) HR stratégia lehetett ez ott és akkor.

Másrészről viszont, a kétezres évek elején a maga közel 30 millió füstölgőjével a világ egyik legnagyobb dohánypiacainak számított Japán. Ennek megfelelően, a dohányipari érdekeltségek nem nagyon tapsikolhattak örömükben – vélhetőleg – az ilyesfajta próbálkozásokat tapasztalván, és az ebből származó bevételekről sem mondhatott le könnyedén – feltételezhetően – az ottani és akkori kormány. Mindenesetre, érvek és érdekek ide vagy oda, ez a dohányzás-visszaszorító, pozitívan ösztökélő intézkedés kedvező fogadtatásra talált, és gomolygott is tova, mint a füst, ráadásul – nagyon úgy tűnik – leheletnyi gazdaságpolitikai érdekérvényesítéssel noszogatva, kimutathatóan hatásosabb, egyéni és szervezeti szinten is, mint a tisztán egészségügyi indíttatású leszoktató programok:

• Ugyanis nemcsak himihumi marketing ügynökségecskék, hanem más, fajsúlyosabb japán cégek is „önként és dalolva” álltak be a sorba. Egy tőzsdén jegyzett gyártóvállalatnál végzett 2020-as RIETI-kutatás ki is mutatta, hogy az ottani dohányfüstmentesítést támogató hasonló program eredményeként, a sikeresen leszokóknál (45,2%) kb. napi 50 perccel (!), de a dohányzásról amúgy le nem mondó munkatársak esetén is 27 perccel/nap csökkent a cigizgetéssel töltött (kieső) idő hossza. Emellett a kutatás arra is rámutatott, hogy a leszokás nem „csupán” munkaidőnyereséget, és hosszabb távú egészségmegőrzést eredményez(ett), hanem rövid távon is javíthatja a munkahelyi produktivitást, például a presenteeism (amikor a munkavállaló jelen van ugyan a munkahelyén, de ilyen-olyan egészségügyi problémák miatt nem tud teljes értékű munkát végezni) mérséklődésével, illetve a stressz miatti kimaradásokból, és korai távozásokból adódó kieső munkaórák számának kimutatható csökkenésével.

• A japán kormány meg, a 2020-as tokiói olimpia előtt – talán nem kis részben eme, az egyezséges életmód egyik kiemelt szimbólumaként is nevesített sporteseményre készülvén – az aktív és passzív dohányzás visszaszorítása terén (is) jelentős lépést tett: jogszabályi szinten szigorította a munkahelyeken és számos közforgalmú létesítményben is a dohányzás feltételeit, és a jogszabályi kötelezettségek megsértéséhez pedig komoly pénzügyi-gazdálkodási szankciókat kapcsolt.

• Sőt, akármilyen hihetetlenül hangzik is, eme füstmentes gomolygás szép lassacskán elérte kishazánkat is. Bocsi, de most nem az egészségmegőrzés és az ifjúságvédelem, no meg a dohányzás visszaszorításának magasztos céljával propagált, de azért itt is igen erős gazdasági érdekérvényesítéssel kisért 2013-as trafiktörvényre gondolok, hanem a 2018-as szentesi városházi döntésre, amelynek értelmében, évente egy szabadnapot kaptak azok, akik szentesi önkormányzati intézménynél vagy gazdasági társaságnál dolgoztak – ééés nem gyújtottak rá.

• De 2020-ban már az Országos Vérellátó Szolgálat is belépett a füstmentes(ítő) klubba. A dolgozóik egészségének megőrzése, a dohányzásról történő leszokásuk ösztönzése, valamint a nem-dohányzásuk megjutalmazása céljából az OVSZ évi plusz 1 fizetett szabadnapot biztosított minden munkavállalójuk részére, aki, a kiadott vonatkozó szabályozás szerint: "nem dohányzik és a munkahelyén ennek tanúbizonyosságát is adja". Pontosabban, nem adja. Mármint tanújelét a dohányzásnak nem adja, ugyebár.

És amikor büntetnek

Jóllehet a szórványos sajtómegjelenések szerint, e nemes (a gazdasági-gazdálkodási hatékonyságjavító elvárások mellett, kicsikét azért a munkavállalói egészségvédelmi és -megőrzési célokat is felvillantó), pozitívan ösztönző akció(k) sikere és eredményessége – a dolgozói elkötelezettség- és elégedettségnövelés szempontjából is – egyértelműnek látszik, sok munkáltató (a többség…) mégis a megszokott konzervatív utat járja, újra és újra. Ahogy tette azt a GALP portugál energetikai nagyvállalat spanyolországi leánya, a Galp Energía España is. 2019-ben – a spanyolországi kötelező munkaidő-nyilvántartás bevezetését követően – a vállalat vezetése úgy rendelkezett tudniillik, hogy a dolgozóknak ki kell jelentkezniük a munkaidőből a cigi-, kávé-, - és egyéb munkahelyi, de nem munkavégzéssel töltött szünetek idejére, amely idő ilyenformán nem számított bele a tényleges munkaórákba. Vagyis a dohányzás (és/vagy kávézgatás, meg egyebek) miatt kieső munkavégzés az érintett dolgozók fizetéséből levonásra került. Hoppá, nesze neked pozitív ösztönzés.

A hatás itt is egyértelmű volt, naná. Ez a munkáltatói intézkedés, noha – minden bizonnyal – elriasztotta a dolgozókat a munkahelyi dohányzástól (és más, nyomonkövethető improduktív tevékenységek látványos végzésétől), azaz a közvetett célját – val’szeg – elérte (egészségmegőrzésről, munkatársvédelemről itt speciel szó sem esett), de igen komoly összdolgozói füstölgést lobbantott be, jelentősen növelve a munkavállalók és a munkáltatók közötti feszültséget, és kiélezve a köztük lévő konfliktusokat olyannyira, hogy a CCOO szakszervezet bíróságon meg is támadta ezt a gyakorlatot.

Lám, ily’ pofonegyszerű módon válhat egy üzletvitelileg egyébként akár szükségszerű kezdeményezés munkavállalói elkötelezettség-romboló HR rémálommá, csupáncsak az ösztönzési gyakorlat pozitív vagy negatív eszköztárának helytelen megválasztása miatt.

Ja, és hogy mi az ibériai sztori vége? A spanyol Nemzeti Bíróság a munkáltató GALP javára döntött (hisz a jogszabály az jogszabály, és rend a lelke mindennek), elutasítva a szakszervezet keresetét, ami csak további olaj lehetett a tűzre! De az olaj, akárcsak a cigi, nem szép, egészséges füsttel ég ám, sőt…