A munkahelyi aktivitás-ösztönzés a keresőképességbe történő befektetés!

Sokan vagyunk kevesen, akik valóban hiszik, hogyha a vállalati foglalkoztatás-egészségügy, és annak részeként a közvetlen munkahelyi, illetve a munkahelyhez közvetetten kötődő testmozgás trendi – és persze lájkvadász youtuberek, netcelebek, instahuszárok által ’bio’-nak, meg ’mindenmentes’-nek kikiáltott – étrendkiegészítő cucc lenne, akkor nemcsak a munkavállalók, hanem a munkáltatók is csodaszerként istenítenék, és juttatásként osztogatnák, mint a cukrot...izé…SZÉP-kártyát.

Sokan vagyunk, csak sajnos nagyon is kevesen, annak ellenére is, hogy a 21. század voluntáris teljesítményhajszoló világa ipari mennyiségben gyártja a depressziós, kifáradó, kiégő, magányos, és „betegesen” elhízott munkavállalókat. A jól-léti nyugaton – és most kivételesen ide sorolnám kishazánkat is – a dolgos-szorgos proletariátus döntő többsége, beleértve a veszettül gályázó vezetőket és cégtulajdonosokat is, nemhogy varázsporként, de egyenesen szükséges rosszként megspórolható költségként – és szinte kivétel nélkül dolgozói magánügyként – tekint a testmozgatásra (vagy inkább úgy általában a munkahelyi egészségügyre, sőt tágan értelmezve az egész munkatársvédelemre úgy amblokk): 

• Gondoljunk csak az általános munkaköri alkalmassági vizsgálat kötelezőségének 2024-es eltörlésére idehaza. Tudom, tudom, azért, mert az általános kötelezettség megszűnt, még nem mondtak le a társadalmi felelősségvállalástól majd’ kicsattanó munkaadók a foglalkoztatás-egészségügyi rendszereik működtetéséről, hát hogyne… én mégis azt merem állítani – tisztelet a sok között kevés kivételnek –, hogy a dolgozók egészségi állapotára, a munkavégzésből magából, valamint a munkakörnyezetéből adódó igénybevétel káros hatásainak minimalizálására, vagy épp a munkahelyi fizikai aktivitás ösztönzésére, azóta még annyi idő, figyelem és pénz sem jut most, mint annak előtte jutott.
• Meg aztán ott vannak a vállalati öngondoskodó juttatási rendszerek, ebben az esetben kiemelten az önkéntes egészségpénztári cafatéira kilögybölése, vagy inkább kiszárítása is, amelynek eredményeképp jócskán visszaesett azon dolgozók száma, akik ezt a juttatási elemet választották, vagy választhatták volna, vagy választhatnák a jövőben a munkahelyeiken. Mára az egészségpénztári befizetéseknek mindössze nagyjából 10 %-a jön a munkaadóktól, akik ezirányú anyagi munkavállaló-ösztönzési agilitása gyakorlatilag konvergál a nullához! Így aztán a dolgozók lettek azok, akik miután feláldozzák az egészségüket, hogy pénzt keressenek, kénytelenek feláldozni a megkeresett pénzüket, hogy visszaszerezzék a feláldozott egészségüket – adott esetben egészségpénztári befizetéseken keresztül. Na, azért ők sincsenek sokan, ellenben jó kevesen vannak: aktív egészségpénztári befizetéseket a munkavállalók mindössze 12-13%-a tesz, de abból meg csak 3-7 százaléknyi forrást fordítanak sport-, mozgás-, vagy életmódprogramokra.

Szóval, most már érdemes lenne alaposabban megfontolnunk – foglalkoztatóknak és foglalkoztatottaknak egyaránt – például azt, hogy az 1960-as évek Amerikájában a munkakörök közel 50%-a legalább közepes intenzitású fizikai aktivitást igényelt, amely 2008-ra 20% alá csökkent. Ráadásul az azóta megjelent kutatások arra is rámutatnak, hogy ez a trend egyértelműen tovább folytatódott, folytatódik, sőt eszkalálódik, és a legtöbb modern foglalkozásban/munkakörben/pozícióban a munkavégzés túlnyomórészt ülő vagy alacsonyabb intenzitású feladatvégzéssé vált napjainkra (a munkával összefüggő napi energiafelhasználásunk pedig minimum 125-140 kcal/fővel esett vissza) és ez jócskán hozzájárul(hatot)t az átlagos testsúly növekedéséhez, az emiatti munkaegészségügyi kockázatok, illetve a munkavégzésből történő kiesés valószínűségének emelkedéséhez – általánosságban és globálisan egyaránt:

Hippokratész után szabadon – aki szerint „a séta az ember legjobb orvossága”, ugyebár – a 2024-es Scottish Longitudinal Study arra jutott, hogy az aktív munkába járás, mint a biciklizés vagy a gyaloglás, önmagában is komoly egészségvédő/betegségmegelőző hatással bírnak. Azoknál, akik kerékpárral vagy az apostolok lován rendszeresen ingáznak, a szív- és érrendszeri betegségek miatti kórházba kerülés (egyúttal a keresőképtelenség) kockázata 24%/11%-kal alacsonyabb, mint a passzívan (jellemzően autóban vagy tömegközlekedési eszközön üldögélve) munkába igyekvőké.

Nem véletlen az ENSZ Egészségügyi Világszervezetének (WHO) ajánlása sem, amely szerint minden felnőttnek (munkavállalónak) legalább heti 150 perc mérsékelt, vagy 75 perc nagy intenzitású testmozgást kellene végeznie – az egészségének (keresőképességének) megóvása érdekében.

De megszívlelendő a RAND Europe és a Vitality Group vizsgálati eredménye is, amely a 18-64 év közötti munkavállalóknak napi 15-20 perc intenzív sétát, vagy 1 kilométer futást ajánl beilleszteni a mindennapok napirendjébe. Ez a kevéske plusz mozgás érezhetően emelné a robotolók vitalitását, több mint 3 évvel növelné meg a várható élettartamukat, no meg a munkaképes testi és lelki állapotukat, jelentősen csökkentve a betegségek miatti kieső munkaóráik számát, valamint – nem mellesleg! – a világ gazdasági teljesítményét mintegy 100 milliárd dollárral dobná meg évente!

Mondjuk, Magyarországon sem jobb (sőt…) a helyzet: az Egészségesebb Munkahelyekért Egyesület 2024-es közlése szerint, csak a fizikai inaktivitásra visszavezethető megbetegségek 268 milliárd forinttal terhelték meg a hazai egészségügyi rendszert táppénz és betegségszabadság formájában.

Mindezek után, lehet azt felelősen kijelenteni, hogy a munkavállalók egészsége, uram bocsá’ hosszú távú munkaképes állapota, és ezen belül – akármilyen empátiátlanul személyeskedő kíméletlenségnek hangzik is – elhízottsága tisztán magánügy? 

Egyáltalán nem vagyunk sokan, sőt kifejezetten kevesen, akik azt gondoljuk, hogy a foglalkoztatottak túlsúlya, pontosabban túlsúlyossága bizony nem kizárólag privátkérdés. 

Elég csak felidézni a Budapesti Corvinus Egyetem 2023-as kutatását, amely arra döbbenthet rá mindannyiunkat, hogy mindössze a dolgozók 17%-a sportol(t) a munkahelyének köszönhetően (és naivitás lenne azt gondolni, hogy bezzeg munkaidőn kívül privátba’ rongyosra izzadják a márkás sportruházatukat), ráadásul csak 4,7%-a tette ezt heti rendszerességgel vagy annál gyakrabban. Vagyis a dolgozói önaktivitás még azoknál a hazai cégeknél is rendkívül alacsony (pláne, ha figyelembe veszük, hogy a magyarok 60-62%-a rendelkezik „némi” súlyfelesleggel, ami az egyik legmagasabb arány Európában), ahol egyébként van valamilyen támogatott lehetőség a személyes vagy kollektív testedzésre.

Persze a honi munkáltatókat sem kell félteni, ha a mozgástámogatást kell félretenni… A Profession.hu 2019-es reprezentatív felmérése szerint a magyarországi munkáltatók 74%-a semmilyen módon nem támogatja alkalmazottai fizikai aktivitását. Egy korábbi, 2015-ös szintén Profession-kutatás még alacsonyabb arányt mutatott: a dolgozók mindössze 10%-a számolt be valamilyen kifejezetten mozgást ösztönző munkahelyi programról (teszem hozzá, a 100 fő feletti vállalatoknál ez az arány már 20% volt – bár az sem túl nagy szám).
Nem így, a világ túlsó felén, Japánban, amely – átesve kissé a ló túlsó oldalára – az egyetlen ország a földtekén, amely 2008 óta törvényi úton teszi anyagilag is érdekelté a vállalatokat a dolgozóik egészségmegőrzésében, egészen pontosan az elhízás elleni küzdelemben azáltal, hogy a 40–74 év közötti munkavállalók éves derékbőségmérésére kötelezi a munkáltatókat. 

Hogy mi?!?! – kaphatják fel erre a fejüket (mer’ gondolom, emiatt azért felállni, netalántán kocogni kicsit azért nem fognak) a képernyőik előtt görnyedők közül sokan és nem kevesen, mert ez első hallásra akkora ostobaságnak, és/vagy (túl)súlyos magánszféra sértésnek, de legalábbis ’fake news’-nak hangzik, mint a forrólevegős sütőben teljes kiőrlésű lisztből készített sovány joghurttal nyakon öntött só- és sajtmentes strandlángos. 

Pedig eszi, nem eszi; hiszi vagy sem, a japán kövér-törvény (Metabo-szabályozás) bizony igaz, és működik (még ha a pozitív hatásának intenzitása vita tárgya a mai napig)! De nagyon fontos megérteni, hogy az ottani szabályozás célja egyáltalán nem a munkahelyi ducimacik és dundimókusok (a férfiak esetén 85, nőknél 90 cm-nél nagyobb derékbőségűek) kriminalizálása, megbüntetése vagy munkaerő-piaci diszkriminálása. Hanem az alapvető preferencia a metabolikus szindróma (a magas vérnyomás, a cukorbetegség és egyéb szív- és érrendszeri megbetegedések) kialakulási kockázatának, és a később jelentkező, egyébként megelőzhető/elkerülhető, gyakran a munkából való kieséssel együtt járó, drasztikusan magas, közvetett és közvetlen, egyéni és kollektív (céges) egészségügyi kiadásoknak a csökkentése!

Merthogy ép testben dolgozik csak jól az ép dolgozó! És az, hogy épen dolgozzon az a dolgozó, a foglalkoztató és foglakoztatott közös, azonos anyagi érdeke is egyben. Épp ezért azt javaslom, hogy intenzíven mozduljunk rá végre itthon is a proaktív munkavállalói aktivitás-ösztönzésre és (ön)motiválásra nemcsak himihumi wellnessprogram, hanem humán stratégiai szinten is! 

Ja, hogy hogyan? Na, ez korunk egyik legnagyobb háeres kihívása, mert, ha lenne erre általános recept, akkor a lájkvadász youtuberek, netcelebek, instahuszárok ezt proponálnák, mi meg már rég juttatásként szórhatnánk, mint bolond a lisztet…izé…SZÉP-kártyát.

Kép forrása: magnific