Aranyat érő szakik, kiszoruló magyar vezetők - a hazai munkaerőpiac új törésvonalai

Az elmúlt időszakban a technológia és az AI rohamléptekben alakította át a toborzást. Sok helyen hallani, hogy a szellemi pozícióknál a jelöltek és a portálok is szintet léptek. Tényleg ennyire leegyszerűsödött a szellemi toborzás, vagy ez csak a felszín?

Varga Csaba: Igen is, meg nem is – és pont ebben a kettősségben van a csapda. Ami a technikai részét illeti: az elmúlt fél évben szintlépés történt szolgáltatói oldalon. Az AI-alapú keresőmotorok és a nagyobb állásportálok algoritmusai olyan pontossággal rakják össze a hirdetéseket a releváns jelöltekkel, amiről öt éve még álmodni sem mertünk. Ugyanakkor a jelölti oldal sem tétlenkedik: másodpercek alatt generálnak fényesre csiszolt, kulcsszavazott önéletrajzokat és jól megfogalmazott kísérőleveleket.

Ez a gyakorlatban azt jelenti, hogy egy jól megfogalmazott és megfelelő csatornán elhelyezett álláshirdetés ma nagyságrendileg nagyobb eséllyel ér célba, mint az AI előtti korszakban. A szellemi toborzásban a megtalálás technikai akadályai lényegében lebomlottak – kivéve talán a nagyon speciális hiányszakmákat, mert ott álláskeresőkről sem tudunk beszélni: nincs, aki figyelje a hirdetéseket, mert dolgoznak.

De itt jön egy nem várt pofon a cégeknek.

Azzal, hogy a szoftverek elvégzik az alapozást, a toborzási folyamat súlypontja eltolódott. Régebben az volt a művészet, hogy rátaláljunk a jelöltekre. Ma a rendszer automatikusan rád borítja őket – benne tucatnyi, mesterségesen generált önéletrajzzal. A piacot elárasztották ezek a tökéletesre csiszolt CV-k, amelyek mögött sokszor teljesen átlagos vagy a feladatra alkalmatlan jelöltek ülnek, miközben a valódi, csúcskategóriás szakemberek továbbra sem hirdetésre kattintgatva váltanak.

A szellemi toborzás tehát nem könnyebb lett, hanem célzottabb és irreálisan felgyorsult. A döntéshozók ott követik el a hibát, hogy azt hiszik: ha a technológia eléjük rakja a jelölteket, a munka el van végezve. 

Közben a valódi feladat – a szakmai és emberi szűrés, a kulturális illeszkedés tesztelése és a döntési sebesség – most vált csak igazán szűk keresztmetszetté.

A cégek többsége ott vérzik el, hogy a megnövekedett jelöltszámra lassú, bürokratikus belső folyamatokkal reagál. Miközben a hatékonyabb hirdetések elárasztják a HR-t fényesre csiszolt önéletrajzokkal, a kulturális illeszkedést vagy a vezetői attitűdöt nem tudja tesztelni egy algoritmus: ehhez mély, személyes interjútechnika és piaci ismeret kell.

Ráadásul a döntési sebesség drámaian lelassult: a cégek a bőség zavarában a 'tökéletes' jelöltre várnak, miközben a valóban jó szakembereket – akiket a lassú kiválasztási folyamatok alatt ellenajánlatokkal vagy a gyorsabb versenytársak elszipkáznak – sorra elveszítik. A szellemi toborzásban ma már nem a jelölt megtalálása a nehéz, hanem az, hogy ki tudjuk szűrni az értéket, és erre a döntéshozók azonnal reagálni is tudjanak.

Miközben a technológia felgyorsította a szellemi toborzást, a háttérben komoly makrogazdasági átalakulás zajlik. A beruházási adatokból látszik, hogy a súlypont áttolódott: a klasszikus európai, főleg német jelenlét mellett felpörögtek az ázsiai gigaprojektek. Hogyan csapódik le ez a váltás a hazai munkaerőpiacon és a vezetői szinteken?

Varga Csaba: Ami most zajlik, az nem egy sima piaci átrendeződés, hanem kulturális és szerkezeti váltás.

Nézzük a tényeket: először megérkeztek a dél-koreai akkumulátorgyártók és beszállítóik, most pedig nyakunkon a kínai gigaberuházások (CATL, BYD). A német autóipar látva a keleti nyomulást, előremenekült – a kecskeméti bővítés vagy az új debreceni BMW-gyár technológiailag az EU legmodernebb egységeit hozta el –, de az új beruházási irány egyértelműen ázsiai.

És itt kezdődnek a kihívások, mert az ázsiai munkakultúra alapjaiban más, mint amit itthon megszoktunk. Ahogy azt az elmúlt időszak hatósági vizsgálatai, munkavédelmi és környezetvédelmi bírságai is megmutatták – gondoljunk csak a gödi Samsung-gyárban vagy egyes dél-koreai akkuipari beszállítóknál feltárt szabálytalanságokra és határérték-túllépésekre –, hogy esetenként eltérő normakövetéssel kell szembesülnünk. Ehhez társul egyes cégeknél a szakszervezetek hiánya, az extrém túlóra-elvárások, valamint a kiemelt beruházói státuszból fakadó könnyített foglalkoztatási feltételek, amelyek következtében tömegével hozhatják be saját munkásaikat. 

Ráadásul iparági berkekben szinte nyílt titok, hogy a beszállítói láncok jelentős része zárt ökoszisztémaként működik. A gyakorlati tapasztalatok azt mutatják, hogy a helyi vagy európai beszállítók felé sok esetben csak akkor nyitnak, ha a logisztikai kényszer vagy a hazai/EU-s jogszabályok erre kifejezetten rákényszerítik őket.

Vezetői álláskeresői szinten ez konkrét katasztrófa.

A magyar munkaerőpiac az elmúlt évtizedekben a német beruházásokhoz igazodott. Felneveltünk egy igen jól képzett, európai folyamatokban szocializálódott mérnöki és operatív vezetői réteget. Most viszont a német termelő vállalatok többsége a megrendelések visszaesése miatt költségoptimalizálási politikát folytat. Emberek kerülnek utcára, miközben az új keleti gigagyárak nem tartanak igényt erre a hazai vezetői elitre: középvezetői szinttől felfelé hozzák a saját expatjaikat Sanghajból meg Szöulból. A magyar vezetőnek szinte csak a végrehajtói morzsák jutnak.

A mostani hatósági ellenőrzési hullámok kapcsán érdemes feltenni a kérdést: mi jelentene valódi, hosszú távú áttörést a hazai munkaerőpiac számára? Úgy gondolom, igazi eredményre az vezetne, ha az adminisztratív ellenőrzéseken túl stratégiai jelentőségű szabályozásváltozások történnének – például kötelező hazai beszállítói és vezetői kvóták bevezetésével. Nem csupán azt kellene vizsgálni, hogy a vendégmunkások papírjai rendben vannak-e, vagy szabályosak-e a jelenléti ívek, hanem azt is, hogy a stratégiai döntéshozói asztalnál milyen arányban ülnek hazai szakemberek, mérnökök és gyárvezetők. Stratégiai feltételek nélkül fennáll a veszélye annak, hogy a hazai ipar meglévő tudásbázisa nem tud beépülni ezekbe az új beruházásokba, és a magyar gazdaság csupán kiszolgáló infrastruktúra marad.

Ezek szerint míg a szellemi és vezetői piacon komoly átrendeződést és torlódást látunk, a gyárakban és a szakmunkás piacon továbbra is égető hiányról hallani. Miben gyökerezik ez a probléma, és miért nem tudja a piac lekövetni az igényeket?

Varga Csaba: Beszéljünk végre a lényegről, amit sokan szeretnek elhallgatni: a legfontosabb tényező a demográfia.

A tavalyi évben kaptuk az első igazán nagy pofont: sokkal többen mentek nyugdíjba, mint ahányan beléptek a munkaerőpiacra. Sok ezres különbségekről beszélünk, amit már az egész gazdaság megérez. Ráadásul erre rátett egy lapáttal az elmúlt évtizedek társadalmi berendezkedése is. A fizikai szakmáknak nem volt becsülete: amelyik magyar család csak megtehette, a felsőoktatásba küldte a gyerekét. Így a csökkenő születésszám hatásait még az is felerősítette, hogy a kevesebből még kevesebb fiatal választotta a szakképzést.

És most kerekedett szemmel nézzük a kereslet-kínálat kíméletlen törvényét.

Az elmúlt tíz évben ezeknél a szakmáknál közel háromszoros bérnövekedést láttunk – és még közel sincs vége. Van egy rossz hírem azoknak a diplomásoknak, akik nem a topegyetemeken végeztek, nem hiányszakmákban dolgoznak, és nincsenek vezetői pozícióban: egy jó szakács, egy CNC-s, egy ács vagy egy autószerelő ma nagyságrendekkel többet keres náluk. Nem kicsivel. Sokkal.

Ehhez jön még hozzá az Ipar 4.0 és az elektrifikáció paradoxonja. Az Ipar 4.0 – ami a gigagyárakon kívül amúgy jobbára csak papíron és pályázati anyagokban létezik – meg a totális automatizáció nem megszüntette a kékgalléros igényt, hanem az egekbe emelte. A napelemektől az elektromos autókon, kerékpárokon, rollereken át az okosotthonokig mindenhez szakember kell. Ma egy jó elektronikai karbantartó – aki ne adj' isten még műszakozni is hajlandó – többet ér a fejvadásznak, mint egy BME-n végzett gépészmérnök. Aranyáron happolják el őket a cégek egymástól. És kanyarodjunk vissza a demográfiához: nem lesz belőlük több. Csak kevesebb.

Záró gondolatként pedig érdemes tenni egy kört a 4-es vagy 6-os villamoson. Ha külföldi munkavállalókat látunk a villamoson, az áruházban vagy a gyárkapuban, érdemes reálisan látni a helyzetet: az ő jelenlétük nem választás kérdése, hanem demográfiai kényszer. Nincs elég magyar munkásember ezekben a kulcspozíciókban. A „munkás”-on van a hangsúly. És lehet, hogy nemsokára a villamost is ők fogják vezetni.

Nyitóképen Varga Csaba