A pihenőidő és a munkaidő határán

A pihenőidő kérdésköre a munkajogi gyakorlatban számtalanszor felmerül. A pihenőidő definícióját a munka törvénykönyve nem tartalmazza, az európai unió munkaidős irányelve pedig úgy fogalmaz, hogy pihenőidő az, ami nem munkaidő. Az unió jogában tehát a pihenőidő a munkaidő ellentétpárja. Tovább bonyolítja a kérdést, hogy a munkaidőt is eltérően definiálja a magyar és az uniós munkajog. Míg a magyar munkajog a munkavégzésre előírt időként definiálja a munkaidőt, az uniós munkajog inkább a tények felől, a tényleges munkavégzés és/vagy rendelkezésre állás alapján tekint egy adott időszakot munkaidőnek.

Számos olyan időszakot lehet találni, ahol egyértelmű, szűk értelemben vett munkavégzési kötelezettség a munkavállalót nem terheli, de mégis valamiféle rendelkezésre állás igen. Ezen esetekben sokszor vitatott, hogy az adott időszak munkaidőnek vagy pihenőidőnek minősül-e?

Az úti idő

Az első és legvitatottabb, legellentmondásosabb ilyen eset az úgynevezett úti idő.  A klasszikus munkajogi felfogás szerint a nem állandó munkavégzési hellyel rendelkező munkavállalók esetében a munkavállaló otthona és az első munkavégzési hely közötti utazás ideje nem munkaidő. Felületes olvasásra ez tűnik ki az Mt. 87. §-ából is, mely szerint nem minősül munkaidőnek a munkavállaló lakó- vagy tartózkodási helyéről a tényleges munkavégzés helyére, valamint a munkavégzés helyéről a lakó- vagy tartózkodási helyére történő utazás tartama.

Eltérő uniós rendelkezés

Ugyanakkor az Európai Unió Bírósága már tíz évvel ezelőtt, a „TYCO” ügyben a fentiek ellenkezőjét mondta ki, hogy ti. a nem állandó munkavégzési hellyel rendelkező munkavállalók utazási ideje az otthonuktól az első munkavégzési helyig, illetve a napi utolsó munkavégzési helytől az otthonukig munkaidőnek minősül. A magyar jogirodalomban több, a fenti ítéletet „relativizáló” cikk jelent meg, ugyanakkor megállapítható, hogy az ítélet általános jelleggel mondta ki a fentieket, bár kétségtelenül megtalálható benne az „adott körülmények között” fordulat, amelyre ezen „relativizáló” cikkek hivatkoznak. Véleményem szerint ugyanakkor nem lehet az ítéletnek helyesen olyan értelmezést adni, hogy az ne tartalmazna általános megállapításokat. Azt is megjegyzem, hogy álláspontom szerint a munkáltató működéséhez tartozik az a körülmény, hogy a munkavégzési helyeket (pl. ügyfeleket) vezetést követően lehet elérni.

A Kúria döntése

Az uniós ítéletet követően a Kúria is döntött egy hasonló kérdésben, ez alapján amennyiben a munkavállalónak jelentős befolyása volt arra, hogy milyen sorrendben látogassa meg az ügyfeleket, úgy ezen ítélet tényállása nem azonos a TYCO-ügy tényállásával. Ezen kúriai ítélet kapcsán meg kell jegyeznünk, hogy álláspontom szerint a Kúria akkor járt volna el helyesen, ha az eljárás felfüggesztésével – amennyiben az ügy tényállása álláspontja szerint eltér a TYCO ítélet tényállásától – az Európai Unió Bíróságának véleményét kéri.

A fentiek alapján látható tehát, hogy még mindig van némi bizonytalanság annak kapcsán, hogy a nem állandó munkavégzési hellyel rendelkező személyek munkakezdéskori és a munka befejezése kori utazási ideje munkaidőnek minősül-e, azonban – álláspontom szerint – az kimondható, hogy főszabály szerint igen. Elég nehezen tudom elképzelni, hogy pl. egy olyan tényállás esetében, ahol a klímaszerelést végző budapesti lakosnak három órás vezetést követően az aznapi első munkafeladatára Békéscsabán kerül sor, a három órás vezetési időt az unió bírósága ne tekintené munkaidőnek.

A pihenőidő kezdete és vége

Egy másik érdekes kérdés a pihenőidő kapcsán az, hogy az mikor végződik, illetve kezdődik. A gyakorlatban többször előfordul, hogy a „munkára képes állapot” és az „előkészítő és befejező tevékenységek” munkajogi fogalma összekeveredik. Különösen nagy vita folyik annak kapcsán, hogy a munkaruha felvétele vajon „előkészítő tevékenységnek” minősül-e, azaz munkaidőnek minősíthető-e. Álláspontom szerint már a magyar jog alapján is jól érvelhető, hogy az öltözési idő munkaidőnek minősül, ugyanis egy „olyan feladat, amelyet a munkavállaló munkaköréhez kapcsolódóan, szokás szerint és rendszeresen, külön utasítás nélkül köteles elvégezni.” (Mt. 86. §)

Megjegyzem ugyanakkor, hogy bár a munkaügyi bíróságok joggyakorlatában a fenti kérdés nem merült fel, de a hétköznapi joggyakorlat inkább az ellenkező álláspontot vallja magáénak. Az azonban különösebb kétely nélkül kijelenthető, hogy a számítógép vagy más berendezés bekapcsolása, üzembe helyezése már bizonyosan előkészítő tevékenységnek, tehát munkaidőnek minősül.

A munkahelyen belüli mozgás

Az utolsó és legérdekesebb kérdés a munkahelyen belüli mozgások kérdése. Nagyobb cégeknél gyakran előfordul, hogy a munkaidő kezdetét a munkáltató nem a kapun való belépéstől, hanem valamely, a munkahelyen belül lévő távolabbi hely (pl. egy üzemcsarnok) elérésétől számítja. Ezt jellemzően azzal indokolják, hogy a munkavállaló tényleges munkavégzési helye az adott helyen (üzemcsarnokban) található. Ezen gyakorlat jogszerűségére sem magyar, sem uniós joggyakorlat nem ismert. Személyes véleményem az, hogy az a munkáltató munkaszervezésébe tartozó kérdés, hogy a nagyobb kiterjedésű telephelyen belül a munkavállalónak mely földrajzi egységben kell munkát végeznie, így álláspontom szerint sikerrel nem érvelhető, hogy a munkahelyen belüli mozgás ne lenne munkaidő.

dr. Fodor T. Gábor

A cikket az L-SOFT Zrt. támogatta