Néha igazi nyomozómunka a művészettörténészé. Mit csinál, hogyan telik egy napja egy kurátornak?

Hogyan lesz valakiből kurátor? Mi indította el ezen a pályán?

Az én pályám nem mondható szokványosnak, hiszen másodgenerációs művészettörténész vagyok, már édesapám (Tátrai Vilmos művészettörténész – a szerk.) is itt dolgozott a Szépművészeti Múzeumban. Egyébként nem volt evidens, hogy én is ezt az utat fogom követni, nagyjából érettségi környékén határoztam el, hogy művészettörténetet fogok tanulni. 
Ugyanakkor nyilván lényeges, hogy az ember milyen közegben, milyen alapokkal nő fel. Számomra ez már gyerekkoromban az itáliai reneszánsz festők albumaival játszott „festőfelismerős memóriajáték” volt, amit az édesapámmal játszottunk. Akkor még nem tudtam semmit ezekről az alkotókról, de a stílusokat megismertem, így a szemem már korán edződött. A családban pedig számos más művészeti ágnak is komoly szerep jutott, professzionális és hobbi szinten egyaránt. Ez a légkör egyértelművé tette, hogy ebben a közegben megtalálom a helyem. 

Az ELTE-n a második szakom a Néderlandisztika (holland) szak lett, mert korán kiderült számomra, hogy érdemes szakosodni a művészettörténeten belül. A németalföldi festészet már akkor érdekelt, így a holland nyelv mellett, már az egyetem alatt olyan szemináriumi dolgozatokat, kutatási témákat választottam, amik ebbe az irányba tereltek. 

Manapság a kortárs művészetben a kurátori pozíció azonban sok esetben mást jelent, mint ahogy mi ezt a múzeumban használjuk. Ha valakit ma meghívnak egy kortárs galériába egy kiállítás megrendezésére, az egyáltalán nem biztos, hogy az illető valaha dolgozott múzeumi gyűjteményben. Ezért a közgyűjteményben dolgozó és a szabadúszó – egy-egy projekthez, kiállításhoz csatlakozó - kurátort szétválasztanám. A múzeumban ez specializációt is jelent egy adott időszak művészetére, nemcsak az egyes kiállítások megrendezőjét nevezzük így. A kurátor egy bizonyos gyűjteményi szakterületnek a felelőse, annak  szakértője.  

Mi fogta meg a németalföldi festészetben ilyen hamar, hogy már érettségi idején tudta, hogy ebbe az irányba szeretne szakosodni? 

Volt egy meghatározó első utam Hollandiába a rendszerváltás környékén, ami nagyon nagy benyomást tett rám. A városok hangulata ragadott meg, és ott rögtön a bolhapiacon vettem egy régi-régi nyelvkönyvet. Az első perctől biztos volt, hogy régi művészettel szeretnék foglalkozni, eredetileg a 15-16. század érdekelt igazán, ebben az időszakban találták fel az olajfestést, és olyan fantasztikus technikát dolgoztak ki, amelynek köszönhetően a festmények a mai napig úgy néznek ki, mintha ma készültek volna. A technika és a részletgazdagság is lenyűgözött. Később, amikor bekerültem a múzeumba, az a praktikus szempont is döntő volt, hogy a gyűjteményben a XVII. századból jóval több anyagunk van.

A művészettörténet Magyarországon egyébként egy relatíve fiatal tudománynak számít, mert csak a XIX. században vált önálló tudományággá. Mára azonban minden terület, korszak szakirodalma nagyon feldúsult, ezért is szükség van szakosodásra. 

Rubens, Van Dyck és a flamand festészet fénykora kiállítás sajtóbemutatóján Tátrai Júlia, a kiállítás kurátora tárlatot vezet.

Hogyan indult a karrierje? Rögtön a múzeumba került?

Már az egyetem alatt a gyakorlatomat a múzeum műtárgybírálati részlegén végeztem. A közgyűjteményekben a 2000-es évek elejéig volt lehetőség műtárgybírálatot kérni. Ügyfélfogadási időben magánszemélyek szakvéleményt kérhettek egy-egy általuk behozott műalkotásról, kortól, minőségtől függetlenül. 

Ez nagyon jó szemtréninget jelentett, jó ellenpontja, kiegészítője volt az egyetemi elméleti képzésnek, ahol műtárgyat nemigen vehettünk a kezünkbe. Itt közvetlen kapcsolatba kerültünk az alkotásokkal. Alaposan utánuk kellett néznünk, ami egy kezdő számára nagyon jó gyakorlat volt: tágította az ismereteket, megtanította a különböző megközelítéseket. 

Néha nagyon különleges tárgyak kerültek a kezünkbe, a maguk sajátos történetével együtt. Számomra az egyik legemlékezetesebb eset az volt, amikor behoztak egy képet, amiről rögtön egyértelműen látszott, hogy valamilyen módon Rembrandthoz köthető. Persze elkezdett dolgozni az emberben az adrenalin, amit ilyenkor kordában kell tartani, hiszen utána kell nézni a tárgynak, a feltételezésnek.

Végül kiderült, hogy a kép 100 évvel korábban egy magyar gyűjtemény részét képezte, amit külföldön bocsátottak aukcióra. Egy ószövetségi történetet ábrázolt, így az is hamar nyilvánvalóvá vált, hogy nem az egész képet látjuk, hanem lefűrészeltek róla egy darabot. A XVII. században ezek az ábrázolások elég kötött szabályok szerint készültek. Egy angyali jelenésről (Manoah áldozata) volt szó, ahol egy idős házaspárnak bejelenti az angyal, hogy mégis lesz gyermekük. Azonban az angyal hiányzott a festményről. Mint kiderült, a képet egy brit műkereskedő fűrészelte ketté a XIX. században - ami akkor nagy divat volt -, mert úgy gondolta, hogy az angyalt Rembrandt festette a mű többi részét pedig a tanítványai. Így a két kép külön életet kezdett élni, az angyal rézkarc formájában Van Goghhoz is eljutott, aki aztán megfestette ez alapján a maga egészen különleges kék angyalát. Az eredeti angyal a II. világháború idején eltűnt, nem látták 1944 óta, és éppen fél éve jeleztek holland kollégáim, hogy előkerült. A bírálatra behozott képet egyébként végül megvette a Szépművészeti Múzeum. 

Ezek a történetek teszik érdekessé, izgalmassá ezt a munkát. Ezért nagyon szerethető annak számára, akit ez érdekel. Persze nem minden nap történik ilyesmi, de akadnak ilyenek esetek is. 

Milyen egyéb feladatokat ad a múzeumi gyűjtemény? Hogy áll össze egy nap?

Már az elejétől dolgoztam katalógusokon, fordításokon, aztán egy nagy Rembrandt és a holland arany évszázad festészete  kiállítás kapcsán átkerültem a Régi Képtárhoz, és a kiállítás társkurátora lettem. A tárlat az egyik legsikeresebb régi festészeti kiállítás lett, 200 ezer körüli látogatóval. Egy-egy ilyen nagy kiállítás megszervezése évekbe, akár három-négy évbe telik és rengeteg feladattal jár, műtárgykölcsönzésekkel, katalóguskészítéssel - írással, a kiállítótér kialakításával, feliratok szerkesztésével. Mindehhez pedig együtt kell működni számos szakterület munkatársaival , restaurátorokkal, belsőépítészekkel, akik kialakítják a tereket, műtárgytechnikusokkal, akik mozgatják a tárgyakat, grafikusokkal, akik a feliratokat készítik, jogászokkal, akik a szerződéseket írják, és még számos más érintettel.

A gyűjteményi osztályon először a XVII. századi holland, flamand anyaggal foglalkoztam elsősorban, aztán elég hamar megkaptam az osztályvezetői pozíciót, ami az osztály operatív irányítását is jelentette. Erre az időszakra esett a Szépművészeti Múzeum teljes felújítása, pont a Rembrandt kiállítás után zártunk be 2015-ben. A következő három-négy éves időszakban főigazgatói kérés alapján meg kellett terveznünk egy a korábbiakhoz képest merőben új típusú állandó kiállítást, ami különleges kihívás volt: újat alkotni, új koncepció szerint, miközben a terek, a tárgyak, azok méretei, témái adottak. Mindez hosszú tervező és kivitelezési munkával járt. A felújítás első szakaszát, a Dózsa György úti szárny 2018-as újra nyitása jelentette, és a Covid-járvány után a városligeti szárny megnyitásával zárult. A gyűjtemény törzsanyaga 2700 tárgyból áll, amiből 900 látható. 

A zárás időszaka alatt egyébként volt egy nagy kiállítás Hollandiában, a Frans Hals Múzeummal, a két intézmény gyűjteményéből, amiben közreműködtem. A múzeumunk az eddigi legnagyobb németalföldi anyaggal, mintegy 80 festménnyel és grafikával jelent meg kint. Ilyenkor már a koncepció kialakításától kezdve részt veszünk a munkálatokban. 
Úgyhogy egy-egy nap nagyon sokféle és sokrétű munkával telhet.

Egy kiállítás kurátori munkája hogyan zajlik?

Ha megvan a téma és a koncepció, akkor jön a festmények válogatása a saját gyűjteményből, aztán a következő lépés, hogy mivel egészítenénk ki, mit kaphatunk meg más múzeumoktól. Ebben a kiállításszervezési osztály is együttműködik, ők bonyolítják a levelezéseket, szerződéskötéseket. Meg kell írni, össze kell rendezni a katalógusszövegeket, adott esetben külsős szerzők bevonásával : ezek általában hosszabb esszéket és rövidebb, az egyes tételeket bemutató írásokat jelentenek. A kurátor mindezt szakmailag, tartalmilag is szerkeszti, fényképeket kér be. 

Most is készülünk saját témakörömben is egy kiállításra, Id. Pieter Bruegel és családjának képeiből, ami 2027 őszén nyílik majd meg. Ahogy korábban is említettem, mire egy ilyen kiállítás az első gondolattól a megnyitóig mindenestül összeáll, az nagyjából három-négy évbe telik, vagyis egy nagyon hosszú folyamat. A megnyitó után pedig jönnek a kurátori tárlatvezetések, interjúk, amelyek lekerekítését jelentik ennek a feladatnak. 

Rubens, Van Dyck és a flamand festészet fénykora kiállítás a Szépművészeti Múzeumban. Tátrai Júliai kurátor, az akkori flamand miniszterelnököt, Jan Jambon-t vezette a tárlaton.

Mit tanácsolna egy fiatalnak, akit ez a terület érdekel, merre induljon el? Mi jelenti a sikert ebben a munkában?

Ma a fiatalok a bolognai rendszer szerint az első három évben szabad bölcsészetet tanulnak, így például a művészettörténetre kevesebb óraszám jut, később tudnak igazából specializálódni. Az érdeklődés, a szorgalom az elsődleges hajtóerő. 

A tendenciák a kortárs – klasszikus kortárs művészetek iránti érdeklődés felé mutatnak inkább. Ennek talán az is oka, hogy időben is egyre távolabb kerülünk az igazi „old master”-ektől. Így a fiatalok kíváncsisága is erősebb a hozzánk közelebbi  korszakok iránt, de kivételek mindig vannak. Nekem is van olyan elkötelezett, fiatal kollégám, aki még be sem fejezte az egyetemet, már itt dolgozott nálunk, és azóta is itt van. 

A múzeumnak van gyakornoki programja, ahol például azt is gyakoroljuk a fiatalokkal, hogy hogyan tennének érdekessé egy-egy műalkotást a közönség számára. Nem a szakirodalom felmondása a cél, viszont a megfelelő háttértudásnak meg kell lenni ahhoz, hogy fel tudják kelteni az érdeklődést. Valamint nagyon lényeges a szem, meg kell tanulni látni. 

Nagyon fontos kérdés a jövő szempontjából az is, hogy milyenné válnak majd a múzeumok, hogyan maradhatnak relevánsak, érdekesek a következő generációk számára. Megtalálni, hogy hogyan tud a ma embere kapcsolódni a régi festményekhez, a kor témáihoz. Megmutatni, hogy nem egy elvont, a mai élettől távol álló dologról van szó, hanem rengeteg kapcsolódási pontot lehet találni. A cél szakmai megalapozottsággal szerethetővé, érdekessé tenni a művészetet, megmutatni benne a szellemességet, a humort. Ha egy kiállításon egy látogató akár csak egy-két számára izgalmas tárgyat talál, ami megfogja, akkor már megérte a befektetett munka.

Mi jelent kihívást?

Hát, arra fel kell készülni, hogy sem híres, sem gazdag nem lesz az ember. Borzasztó sok munka van benne, de a helyén kell kezelni, hogy a művészettörténet, a muzeológia nem egy jól fizetett szakma.

Nekem sokat adott a Codart nemzetközi szervezet, ami összefogja a holland és flamand művészettel foglalkozó muzeológusokat. Minden évben van konferencia, tanulmányút, ami értékes, élő szakmai kapcsolatok fenntartására ad lehetőséget. Mindehhez azonban idő kell, én lassan 30 éve vagyok a múzeumban, ma egy fiatal sokszor már három év után váltana, mert úgy érzi elég volt neki ennyi egy helyen, ha ezt összevetjük azzal, hogy három év alatt egy komoly kiállítást sem biztos, hogy meg lehet szervezni, akkor lehet érezni a léptékeket. 
A generációs ugrás talán most nagyobb, mint valaha volt. A felgyorsult tempó nem nagyon kvadrál a régi művészettel. Az időérzékelés és hogy mire szánunk időt, teljesen megváltozott. Ha megnézünk egy katedrálist, ott lehet, hogy egy szobrásznak egy vízköpő volt az élete munkája, amit alig látott valaki. 

Ugyanakkor a technológia szakmailag is sok pluszt ad, komoly adatbázisok elérését biztosítja, a keresőprogramokkal pedig több órányi könyvtári kutatómunkát spórolhatunk meg. 

Divine Seduction című kép előtt az Isteni csábítás című kiállítás megnyitóján 2022-ben

Milyen készségek kellenek ehhez a szakmához? Említette a jó szemet, gondolom, a türelem sem árt?

Ez igazából nem csak egy szakma, hanem egy hivatás. Ez többnyire az ember élete, egy szerelem. Én ugye családon belül szembesültem azzal a szinttel, ahol ezt érdemes művelni, ami persze előnyt is jelentett, ugyanakkor teljesítményelvárással is együtt járt.

Állandó nyitottságra, érdeklődésre van szükség, és arra a szemléletmódra, hogy a szakmai elmélyülés mellett, az egészet a tágabb közönségnek csináljuk. Egy jó kiállítás célja ugyanúgy, mint egy jó koncerté, hogy az ember élménnyel térjen haza, hogy át tudjunk adni abból az örömből, amit nekünk ad a művészet. 

Nyitóképen Tátrai Júlia a Szépművészeti Múzeum Román Csarnokában