"Láthatatlannak érzem magam": kilátástalan álláskeresés 50 év felett

Egyre több brit ötven és hatvan év feletti brit munkavállaló számol be kilátástalan álláskeresési tapasztalatokról, miután munkahelyüket elvesztették. Az Ageing Better kutatóközpont friss adatai szerint tavaly év végén 918 ezren voltak azok az 50 éves és nyugdíjkorhatár alatti brit lakosok, akik nehezen találtak munkát – ez a szám 2020 óta a legmagasabb. 

Több érintettet is megszólaltatott a Guardian, akik megrázó történeteket osztottak meg. Egy 59 éves férfi, aki a nemzetközi fejlesztés területén dolgozott, két év alatt csaknem 600 állásra jelentkezett, és mindössze nyolc állásinterjúra jutott be - miközben a 2020-as évek elején még minden 15-20. jelentkezésével interjúig jutott. Jelenleg alkalmi szerkesztői munkákat végez szakmai szervezeteknek, szabadúszó írói feladatokból valamint a megtakarításaiból tartja fenn magát, és egy rokonánál lakik ingyen.

Mint mondja az álláspályázatokra "sosem kap visszajelzést, így fogalma sincs, miért nem jár sikerrel." Hozzátette: "Elgondolkodom azon, hogy nem az életkor-e a probléma. Talán a cégek úgy gondolják, hogy egy fiatalabb ember rugalmasabb, alkalmasabb, és könnyebben formálható a saját munkamódszerükre. Nincs más hátra, mint kitartani és reménykedni."

Egy 52 éves, korábban a jótékonysági szektorban dolgozó nő száznál is több jelentkezés és 17 interjú ellenére sem talált állást, és úgy érzi, az álláskeresés megterhelőbb, mint maga a munkavégzés – hatással van önbecsülésére, anyagi helyzetére és kapcsolataira is. Egy 66 éves informatikus három évig kerestett munkát – akár egy áruházi polcfeltöltői pozíciót is elfogadott volna –, de végül 2024-ben feladta a próbálkozást, és nyugdíjba vonult, miután válaszra sem méltatták jelentkezéseit.

Az egyik legmegrázóbb beszámoló egy 51 éves, oktatási területen dolgozó londoni nőtől érkezett, akinek súlyosan beteg édesapja gondozása miatt kellett hat hónapos karrier-szünetet tartania, majd visszatérve a munkaerőpiacra egy alacsonyabb beosztású állásban ragadt - immár két éve -, annak ellenére, hogy több mint száz állásra jelentkezett. Elmondása szerint egy állásinterjú előtt az egyik bizottsági tag megjegyzést tett túl formális öltözködésére, amit egyértelmű életkori előítéletként élt meg; egy másik alkalommal pedig azt a visszajelzést kapta, hogy "nincs kellően jelen".

"Azt hiszem, mindez az életkoromnak, de a nememnek is köszönhető. Attól tartok, hogy nem fogok tudni visszatérni egy vezető pozícióba. Kimerültnek és letörtnek érzem magam az egész miatt" - mondta. Majd így folytatta: "úgy érzem, veszítem el a szakmai képességeimet. De nem vagyok ezzel egyedül – sok velem egykorú barátnőm hasonló problémákkal küzd, és azt is látom, hogy vannak, akik egyáltalán nem találnak munkát."

Az érintettek egyöntetűen úgy vélik, hogy az életkor – és több esetben a nem is – szerepet játszik az elutasításokban, bár a legtöbben elismerik, hogy ezt nehéz bizonyítani. A történetek rávilágítanak arra a szélesebb társadalmi problémára, amelyben a munkáltatók gyakran a fiatalabb, "formálhatóbb" jelölteket részesítik előnyben a tapasztalt, idősebb munkavállalókkal szemben, miközben az érintettek mentális és anyagi terhei egyre nőnek.

Olvassa el itt a magyarországi helyzetképet:

Életkori diszkrimináció: milliárdos veszteség a senior tudás kiszorítása