Felmondásnak indult sabbatical lett - amiből azonban már nem volt visszatérés a multi világba

Nem szerettem azt az énem, amivé válni kezdtem 

57 éves voltam, amikor megfogalmazódott bennem, hogy hosszabb szünetre lenne szükségem. 25 évig a bankszektorban - először hosszú évekig üzleti területen - dolgoztam, majd a bankon belüli váltással régiós HR vezető lettem, egy posztgraduális HR diploma megszerzése után. Eredetileg nem is gondolkoztam sabbaticalban, kész voltam felmondani, mert úgy éreztem, hogy három hónap nem lesz elég, hogy kipihenjem magam.

Nagyon szerettem a munkám, ami régiós HR vezetőként nagy felelősséggel és sok utazással is járt, nagyon magas energiaszinten végeztem, temperamentumos is vagyok, aztán egyszer csak azt éreztem, hogy nincs kedvem bemenni, elveszett a motivációm, vonszoltam magam, állandóan fáradt, enervált voltam. Már kevés ügy volt, ami igazán lelkesített, amit szívesen csináltam. A kifáradásnak akkor már pszichés és fizikai tünetei is voltak. Nem aludtam jól, elkezdtem halogatni dolgokat, türelmetlen voltam, és egyre kevésbé szerettem ezt az énemet. 

Először próbálkoztam mindenfélével, csökkentettem a terhelést, fogadalmat tettem, hogy nem csak aludni járok haza, segítséget kértem pszichológustól, coachtól, de nem igazán sikerült elmozdulni ebből az állapotból. A maximalizmusom miatt, vagy csak 100%-osan tudok valamit csinálni vagy sehogy. Ezért úgy éreztem, hogy szükség van egy teljes resetre, muszáj egy kicsit magammal foglalkoznom, amihez legalább egy évre szükségem van. Idő kell hozzá, hogy rendbe tegyem magam és kitaláljam, mit akarok, különben nem leszek más, csak a munkám, vagy az egészségem látja mindennek komolyabb kárát. 

A sabbatical lehetősége először ezért sem merült fel bennem, mert nem gondoltam, hogy egy évre elengednének, meg tudják oldani a helyettesítésem. Abban sem voltam biztos, hogy utána vissza akarok-e menni, mit fogok csinálni, csak abban voltam biztos, hogy meg kell, hogy újuljak. 

Tiszta lapot akartam: eldöntöttem, hogy felmondok

Az anyagi keretek is ekkorra álltak össze, egyedül neveltem a gyerekeimet, támogattam anyukámat és a mozgássérült testvéremet is, én voltam a családfenntartó. De erre az időszakra már volt félretett pénzem, a gyerekek pedig már a második egyetem vége felé jártak, aminek biztosítva volt az anyagi háttere. Ebben nagyon maximalista voltam, a gyerekeimnek mindent meg akartam adni, amit lehetett, és ők már majdnem készen voltak, meg tudtak állni a saját lábukon. Ez nagyobb szabadságot adott, hogy a megtakarításomat magamra is fordítsam.

Így eldöntöttem, hogy én fogom finanszírozni ezt az időszakot, nem akartam, hogy a munkahelyemmel kapcsolatban lelkiismeretfurdalásom legyen, hogy kötelességtudatból és kötődésből nyomást érezzek arra, hogy idő előtt vissza kell térnem. Tényleg tiszta lapot akartam. 

Egy vasárnapi családi ebéd alkalmával jött a döntő pillanat, körbenéztem az asztalnál, hogy mennyivel többször lenne szükség ilyen alkalmakra, de vagy az időhiány, vagy a fáradtság megakadályozott benne. Így ott rögtön bejelentettem a családnak, hogy hétfőn felmondok. Nagyon érdekes volt anyukám reakciója, aki sírva borult a nyakamba, és azt mondta, „de jó, hogy eljött ez az idő kislányom, már annyira féltettelek”. Ez megerősített a szándékomban. 

Hétfőn bevittem a felmondásomat, amire viszont az akkori főnököm azt mondta, hogy „Edit hagyjuk ezt, itt vagy 25 éve, egy hónap múlva hiányozni fog, vissza fogsz vágyni” – vagyis nem fogadta el a felmondást. Azt mondta, addig ne menj el, míg ki nem találjuk, hogyan oldjuk meg ezt a helyzetet, aztán elmehetsz hosszabb szabadságra. 

Szerencsénk volt, egy globális szervezet sok lehetőséget tartogat: volt egy külföldi kolléga, aki szeretett volna operatív HR tapasztalatot szerezni, így szívesen költözött Budapestre, eredetileg akár egy-másfél évre is. Így alakult sabbaticallé a távozási szándékom.

Nagyjából három hónapba telt az átadás-átvétel, úgy, hogy mindenki támogatott. Mivel egy expat jött a helyemre, aki a magyar szabályokat nem ismerte, nem tudta a nyelvet, így a magyar HR irányítására egy magyar seniort is keresni kellett. Illetve a többi országban is fel kellett készíteni a HR szervezeteket, különösen, ahol nem volt saját HR vezető, hogy attól kezdve nekik a korábbinál magasabb szintű munkát kellett végezniük. Összességében minden szerencsésen alakult, mindenre volt jelentkező, aki hamar tudott kezdeni, és szívesen vállalta a munkát.

Sabbatical mézeshetek után új célok és keretek

Nem volt semmi előre elhatározva, nem nagyon volt már energiám tervezni a hosszú munkanapok végén. Az első időszak igazi „mézeshetek” voltak, amikor tudatosult, hogy ez nem egy szokásos szabadság, és nem kell visszamennem pár héten belül. Beleengedhettem magam a pihenésbe, elmentem a tengerpartra, majd a Balatonhoz nyaralni, elkezdtem olvasni a könyveket, amiket addig félretettem, elkezdtem moziba, színházba, koncertekre járni, barátokkal találkozni.  Ki tudtam aludni magam, elmúlt a szívdobogás, a reggeli gyomorszorítás. 

Nem mondom, hogy néha nem jutott eszembe, hogy vajon mi történik bent, de elhatároztam, hogy én nem keresem őket, hanem ha szükség van rám valami miatt, akkor néhány ember fel volt hatalmazva arra, hogy keressenek. Nekem addig mindig egy telefonom és számom volt, akkor szétválasztottam a kettőt, és a munkahelyi számomat kikapcsoltam. Páran voltak, akik tudták az új telefonszámom. 

Amikor vége lett a nyárnak, elkezdtek hiányozni a keretek. Akkor kezdtem el azon gondolkodni, hogy mit csináljak. Ekkor meghívást kaptam egy üzleti reggelire, ahol kedvet kaptam ahhoz, hogy elkezdjek egy businesscoach-képzést. Akkor még nem tudtam, hogy pontosan mit szeretnék vele kezdeni, de úgy gondoltam, bárhol is folytatom, amit tanulok, az mindenképpen jól fog jönni. Ezt követte egy executive coach-képzés, mikorra már megvilágosodtam, hogy én ezt szívesen csinálnám a jövőben. 

A bankszektor akkoriban már nem igazán motivált, ugyanakkor rájöttem, hogy szerettem vezetőként dolgozni, és a kollégáim is szerettek ebben a szerepben. Innen jött az elképzelés, hogy nekem való lenne, hogy vezetőket támogassak a saját fejlődésükben. A terület nem volt teljesen idegen, hiszen előtte a szervezeten belül körülbelül egy évtizede mentorként is jelen voltam tehetségprogramokban. 

Elkezdtem felmérni a coaching-piacot, hogy meg lehet-e élni hosszabb távon a szakmából. Hiszen a sabbaticalomból már több mint fél év eltelt, és a főnököm kezdett érdeklődni, hogy mik a szándékaim, de igazából nem volt vonzó számomra, hogy visszatérjek a multi világba, aztán a korábbihoz hasonlóan ismét a kiégés szélén kössek ki. Így ezt a szakaszt lezártam magamban, eldöntöttem, hogy belevágok a coachingba.

Sok hibát elkövettem, de élveztem

Az újrakezdés persze nem volt könnyű maximalistaként, egy olyan területen, ahol még kevés tapasztalattal rendelkeztem. Sok döntést kellett meghozni, sok hibát követtem el, de ezeket igazából élveztem, mert azt jelentette, hogy valami újat csinálok. Izgalmas volt, inspiráltak a hibák, mindig ez vitt előre, hogy tanulok belőlük, fejlődöm. Nagyon sokszor újra kellett tervezni. 

Mivel a coach a személyiségével dolgozik, a coach-képzés egy önismereti út is, ami közben rájöttem, hogy számomra nagyon fontos a segítés, élvezem, ha támogathatok valakit a saját növekedésében, valószínűleg ezért voltam jó vezető is. Bár akkor még inkább ösztönből, mint tudatosan csináltam.

Eleinte nem könnyű elhinni, hogy lesz következő ügyfél

Bő három évbe telt, mire felépítettem a praxisomat. Az út során úgy döntöttem, hogy nem csatlakozom coaching céghez, bár laza együttműködésben dolgozom együtt coaching és tréning cégekkel. Viszonylag hamar érkezett az életembe az egyetemi munka is, ami stabilitást adott.

Eleinte nem könnyű elhinni, hogy majd mindig jön a következő ügyfél. A vállalkozás nem úgy működik, mint a nagyvállalati világ, ahol egy évre előre megvan a költségvetésed, a terveid és a stratégia. Ehhez a szemlélethez nehezen szoktam hozzá, nehezen kristályosodott ki, hogy hogyan építsem ki a munkám pilléreit. 

Ráadásul – és ezzel számolnia kell annak, aki ilyen irányba indul el –, ha az ember kilép a céges felsővezetői státuszból, akkor kapcsolatainak az 50-70%-a elvész. Vagyis a korábbi kapcsolati rendszer elsősorban a pozíciónak és nem a személynek szól. Ezzel nem könnyű szembesülni, érdemes rá lelkileg felkészülni. Ezt szoktam is jelezni azoknak, akikkel most már az asztal másik oldaláról együtt dolgozom. 

Nem dönthetek az ügyfél helyett, talán ez a legnehezebb

A nagyvállalati szócséplés, az üres frázisok, a vállalati küldetésnyilatkozatok, amiknek nem sok közük van az élethez, egyáltalán nem hiányoznak. Rengeteg felesleges energiát öltem ezek gyakorlati megvalósításába annak idején.

Az operatív rész persze hiányzik, amikor delegálni lehetett a feladatokat, most minden magamnak kell megcsinálnom. Érdekes a helyzet a döntéshozatal szempontjából is, hiszen korábban üzleti és személyi döntéseket kellett hoznom nap mint nap, most pedig egyáltalán nem ez a feladatom, nem ezt várják tőlem az ügyfelek. 

Akit támogatok, az fogja meghozni a saját döntését, nem is szabad kifejezetten tanácsot adni. Muszáj hátrébb lépni, és néha nehéz látni, hogy az ügyfél nem tud döntést hozni, de nem hozhatom meg helyette. Nekem ez volt a legnehezebb.

Korábban a sok döntéshelyzet alkalmanként nyomasztó tudott lenni, de ha az ember ezt megszokta, és amúgy is benned van a „gyerünk, csináljuk, oldjuk meg”, akkor ezt a mentalitást nem könnyű elengedni coachként. Ezért nem is vegytiszta coachingot csinálok, mert nem lennék rá képes. Ezt rögtön az elején el is mondom az ügyfeleknek. 

Ami még most is hiányzik, az a közösség. Az egyéni vállalkozás nagyon nagy rugalmasságot ad, de hiányzik a szakmai közösség, amit most már úgy igyekszem tudatosan pótolni, hogy bejárok klubokba, részt veszek rendezvényeken, ahol valódi szakmai párbeszédet lehet folytatni. Illetve egy-egy olyan munkát is bevállalok, ahol szinte belső coachként működöm, bejárok a céghez rendszeresen. Ezek kielégítik a közösségi szükségleteimet. 

Egyéni vállalkozóként komoly fegyelmezettség szükséges a saját időbeosztás, a keretek kialakításához: hogy mikor, mennyit, milyen határidőkkel dolgozol, mit vársz el magadtól, milyen napi, heti, havi stb. célokat tűzöl ki. Ezt most már egyetemen is tanítom, és azt gondolom, hogy ezeknek a kereteknek a kialakítása a siker egyik kulcsa. 

Nyitóképen Sziráki Edit