Mr. Irrelevant és társai: mit tanulhat a HR az amerikai foci állásbörzéjéből?

Bár a magam részéről, leginkább egy pókhálóhoz szeretem, és szoktam is hasonlítani a HR tevékenységi portfólió működését (mert a pókháló esetén is bármely szálához/fonalához nyúlunk is hozzá, az az összes többi elemre hatással van, például mozgásba hozza azokat), de az amerikai futballbajnokság (NFL) draftja, mint egy jó állatorvosi (póni)ló szintén remek zoológiai szemléltető példája lehet, ha nem is teljes terjedelmében (csak póni méretben..), de a toborzástól kezdve, a kiválasztáson át, a teljesítményértékelésen keresztül egészen az ösztönzésig, pontosabban a pozitív és negatív motivációig bezárólag, a HR folyamatok és rendszerek egymással összefüggő, jó esetben, szinergikus működésének – de a HR hibáira, zavaraira, betegségtüneteire, tévedési lehetőségeire is felhívva a figyelmet egyben.

Persze kishazánkban 1000 háeresből (de nyugodtan mondhatjuk, hogy ezer honpolgárból) 999-nek fogalma sincs róla, hogy mi fán terem az NFL DRAFT, de az USA sportéletének megkerülhetetlen, sőt az amerikai focidöntő (Super Bowl) után talán a legfontosabb és legnagyobb érdeklődésre számon tartott éves sporteseménye ez. Odaát olyannyira „sport” és „esemény” a Draft, hogy sok csapat, és a szurkolóik számára még nagyobb jelentőséggel is bír, mint maguk a meccsek, hiszen a profi klubok itt választják ki azokat a főként az egyetemi bajnokságban már bizonyított, de még amatőrnek számító (azaz nem-pénzért játszó) fiatal játékosokat, akiket, ha nem is ’pályakezdőként’, de a hivatásos környezetben mégiscsak ’újoncként’ be akarnak illeszteni a saját profi (vagyis a már fizetésért alkalmazott játékosokkal felálló) felnőtt csapatukba.

Az NFL az egyetemekről toborozza az utánpótlást

De hogy is vágtat ez az európai aggyal nehezen felfogható, és a mi szemünkben talán túlságosan is harsány önbizalomtól duzzadó, és abszolúte csúcsra futtatott, „HR”-es állatorvosi paripa:

    • az amerikai futball liga (NFL) összes, az előző éves teljesítményük alapján (amely TÉR - egyéni teljesítmény-értékelési rendszere önmagában is megérne egy hosszabb, önálló HR értekezést), a legrosszabbtól a legjobbig, a bajnoki utolsó helyezettől a címvédőig rangsorolt, mind a 32 professzionális klubja,
    • egy három napig tartó, lélegzetelállító showműsor nyilvánossága előtt zajló játékosmustrán (amit háeresként leginkább egy olyan, a hollywoodi Oscar-díjátadóra hajazó állásbörzeként tudnék leírni, amit élő egyenesbe’ közvetít a TV),
    • látványos külsőségek közepette, hét forduló alatt, egyesével választja ki a leendő munkavállalókat (o’pardon játékosokat), de úgy, hogy az előző idényben legrosszabb teljesítményt nyújtó klub választhat először(!);
    • értelemszerűen elsőként a legjobb, legtehetségesebb, legeredményesebb, a legtöbbre, illetve az adott klub számára legmegfelelőbbnek tartott sportolókat halászva ki a kb. 300 pályázóból álló merítésből.

Az utoljára kiválasztott

Bár a legtöbb figyelem mindig a toborzási lista élén álló, elsőként kiválasztott játékosoknak jut – ők kapják a legjobb „munka”-szerződéseket és a legfényesebb karriervíziókat – de motivációs szempontból a legérdekesebb, hogy 1976-óta az utolsó kiválasztottat is „megünneplik”: ő Mr. Irrelevant (Miszter Jelentéktelen), aki viszont a Lowsman-díjat kapja meg, egy a labdát a kezéből kiejtő amerikai futballjátékost ábrázoló kicsi bronz szobrot, amely a legjobb egyetemi játékosnak járó Heismann-trófea parodizált változata. Idén az alabamai Jaylen Key kapta a címet.

Jaylen Key lett az idei Mr. Irrelevant

Ahogy a Lowsman-díj gunyorossága („negatív” motivációja) hirdeti is, Mr. Irrelevant-tól nem számítanak túl sok jóra, kiugró eredményekre az NFL-es karrierjük során, mégis a Jelentéktelenek közül is voltak, akik végül az utolsókból az elsők közé tudtak emelkedni:

    • 2022-ben például, utolsó választottként, Brock Purdy, az Iowa állami egyetem csapatának irányítója lett Mr. Irrelevant, aki a kétszázhatvankettedikként történt kiválasztásával is túlszárnyalta a drafton való szereplését megítélő előzetes várakozásokat, hiszen az elemzők úgy vélték, hogy az alacsonysága („csak” 185 centi…), a lassúsága, és a dobásainak gyengesége miatt egyetlen csapat sem fogja majd akarni őt. Csakhogy az átlagosnál nagyobb pontossága, a kiemelkedő mentális képességei, a kiélezett szituációkban mutatott jó és gyors döntéshozatala, valamint az elismerésre méltó munkamorálja (figyeljük, kedves háeresek,  a döntés során használt egyéni KPI-okat, kulcs teljesítménymutatókat!?) – és persze az a tény, hogy Purdy maga is 32 (!) egyetemi rekordot tartott (köztük a legtöbb touchdownt), és háromszor is beválasztották az egyetemi bajnokság év csapatába – mégiscsak bejuttatták a profi ligába, ahol, aztán végkép megtáltosodott: sorra döntötte a csúcsokat, és irányítóként a Super Bowl-ig juttatta csapatát.

    • Vagy ott van Marty Green, aki 2023-ig az első és egyetlen Mr. Irrelevantként – az 1996-os idény végén – a Super Bowlban játszhatott, vagy Jim Finn, aki jelentéktelensége ellenére, egy ideig a Giants kezdő fullbackjeként szerepelhetett. Bill Kenney pedig, aki már eleve csak annak köszönhette, hogy végül megkapta a Lowsman-díjat, hogy a tényleges Mr. Irrelevant egy maradandó sérülés miatt nem tudott megjelenni az első edzőtáborában, így a drafton utolsóként kiválasztott helyére „beugró” utolsóutáni Kenney lett később az egyetlen Miszter Jelentéktelen, aki Pro Bowler lett, azaz játszott az American Conference és a National Conference játékosaiból összeállított all-star rangadón.

    • Aztán vannak olyanok is, akik még a miszterjelentéktelenségig sem tudtak eljutni (azaz a játékosbörzén nem kellettek egyetlen sportklubmunkáltatónak sem), és mégis sikeresek lettek az NFL-ben. Közülük talán a leghíresebb Kurt Warner, aki egyetemistaként csak az utolsó évében volt kezdő egy másodosztályú egyetemi csapatban, és egyáltalán nem produkált olyan számokat (teljesítménymutatókat!), amivel felkelthette volna egyetlen NFL csapat érdeklődését is, így az 1994-es drafton egyáltalán nem került kiválasztásra – és kínjában élelmiszerbolti árufeltöltőként kezdett el dolgozni az egyetemi évei után. Aztán 1998-ban mégis meghívást kapott a nemzeti bajnokságba a Rams harmadik számú irányító munkakörébe (bocsánat, irányító posztjára), és a többi már sporttörténelem: ezt követően összesen 12 évet töltött az NFL-ben, már 1999-ben Super Bowl győzelemre vezette csapatát, kétszeres Super Bowl résztvevő, kétszer lett az alapszakasz legértékesebb játékosa (MVP - Most Value Player, más szavakkal az év „dolgozója”…), és ötszörös Pro Bowler. 2017-ben pedig, noha annak idején a toborzók, a teljesítményértékelők, és a kiválasztók egyöntetű megítélései szerint még „jelentéktelennek” sem volt elég jó, végül mégis beválasztották az amerikai futball „legjelentékenyebb” hírességeinek csarnokába is.
      
Hogy miért, azt talán Benedek Tibor, háromszoros olimpiai, európa- és világbajnok vízilabdázónk szavaival lehetne legkifejezőbben megvilágítani: „Sosem volt különösen jó labdaérzékem, sosem fociztam, kosaraztam jól, nem dobtam különlegesen nagyot a labdával, és ma már ennél is kisebbet dobok. Nem vagyok kifejezetten sem erős, sem okos, nem úszok túlságosan jól, a vízfekvésem teljesen átlagos. <…> Mégis, ha legvégül össze kellene foglalnom a sikereim okát, csak annyit mondanék, hogy mindig én akartam jobban. Ez az én tehetségem." – Nos, kedves háeres kollégák, azt gondolom, hogy ezt kell megtanulnunk megtalálni nekünk is a munkaerőpiacon!