Karriervarázslótól a karriergyilkosig - drogok a munkahelyen
Van, hogy az ember nem passzióból, szórakozásból fogyaszt drogot. Hanem kényszerből, hogy bírja a cégnél lévő hajtást, megtarthassa állását, rászolgáljon a bónuszra. A tudatmódosító szer egyfajta karriergyorsítóként funkcionál. Ám a munkadrog olyan, akár a dopping. Aki szedi, időlegesen juthat előnyhöz a „tiszta” kollégák rovására. De hosszú távon a következmények súlyosak lehetnek. HR-drogkörkép politikai kitekintéssel.
A múlt év végén bedobott kötelező drogteszt - mint téma - azóta úgy némult el, mintha soha nem is lett volna. Ami nem is baj. Az erről folyó diskurzus tipikusan az a szituáció, amelyben a mennyiség nem megy át minőségbe. A nyilvánvalóan politikai célú felvetésre válaszoló tiltakozó reakciót nem a logikus érvelés dominálta. Hanem a dolgot nevetségessé tevő mémek, illetve publicisztikai fordulatok. Ami remek, jókat lehet azokon (vérmérséklettől függően) szórakozni vagy háborogni. Csak épp a lényegről nem szólnak a fenti reakciók: hogy valójában miért is rossz, illetve jogállamban kivitelezhetetlen ez a törvényjavaslat. Egyre inkább terjed a hazai közbeszédben egy ragályos betegség. Hogy a kormányzat populista és demagóg szándékaira valamiféle kontrademagóg ellenpopulizmussal muszáj reagálni. Elég csak a mostanában divatos tüntetések némelyik botcsinálta, önjelölt szónokának teljesítményét (pontosabban annak hiányát) végigszenvedni.
A drogvitában is ritkán hangzottak el komoly ellenérvek. A politika (és pártos újságírás) fantáziája nagyjából addig terjedt, hogy a szemben álló felek kölcsönösen ledrogosozták egymást. A vita nagyjából, az „azért féltek a teszttől, mert ti is drogosok vagytok” versus „ti akartok másokat letesztelni, miközben ti is drogoztok?” narratívák mentén folyt. „Nemzeti drogteszt. Berezeltek a vizeléstől a ballib újságírók.” – így harangozták be a Hír Tv Célpont riportműsorának témába vágó adását. Juhász Péter, az Együtt 2014 politikusa (maga is egykori drogfogyasztó) pedig Deutsch Tamás kormánypárti EP-képviselőt vádolta drogozással. A néhány „szakbarbár” (orvos, szenvedélybetegség-kutató, mentálhigiénés tekintély, jogvédő) gyakran meglehetősen bonyolult, összetett véleménykifejtése nem sokat változtatott a helyzeten. Nemigen vállalkozott arra szinte senki, hogy laikusoknak is fogyasztható módon, de politikai hátsó szándék nélkül próbálja taglalni, miért rendkívül veszélyes egy ilyen paragrafus. A kormánypárt egyik „drogspecialista” politikusa által bedobott ötlet lényege, hogy a közoktatási intézményekben tanulók, valamint bizonyos szakmák gyakorlói (a média, továbbá a választott politikai testületek emberei) esetében kötelezővé tenné a drogtesztet.
Fújni kell, de pisilni nem!
Eddig ezt a dolgot törvényerejű, kikényszeríthető módon csak bizonyos minősített esetekben (drogfogyasztás gyanúja, drogos befolyásoltság állapotában való tetten érés alkalmával) végezhették a hatóság emberei. Vagy például közúti veszélyokozás, illuminált állapotban történő járművezetés cselekményének bizonyítása céljából. Arról szó sem volt idáig, hogy teljes ágazatokat, szakmákat, generációkat vessenek alá ilyenféle törvényileg lehetővé tett kényszerintézkedésnek. Arra eddig is módja volt a foglalkoztatónak, hogy szúrópróbaszerűen az alkoholszonda megfújására kérje a dolgozót. Az meg természetesen a munkajogi szabályozásban is benne foglaltatik, hogy az alkalmazott józanul, tudatmódosító szerek hatásától mentesen köteles a szolgálati helyén tartózkodni. De ez mindeddig olyan dolog volt, amit nem lehetett erőszakszervezetek bevonásával végrehajtani.
Amennyiben a dolgozó nem vetette magát alá az alkoholtesztnek, a főnöke egyet tehetett: bizalomvesztésre hivatkozva felmondta a szerződéses jogviszonyát. Még kisebb volt a főnök mozgástere a drogtesztnél. 2005-ben, Péterfalvi Attila akkori (és jelenlegi) adatvédelmi biztos szakvéleménye alapján a munkahelyi drogteszt alkotmányellenesnek bizonyult. Egyebek közt amiatt, hogy „…a mobilteszt hatékonysága nem meggyőző, mert a teszteredmények a fogyasztás tényéről – vagy akár csak a szerrel való testi kontaktusról - adnak felvilágosítást és nem a munkavégzésre való alkalmasságról. Szakértői vélemények szerint az egyes anyagok szervezetből való ürülési sebessége nincs kapcsolatban az egyes szerek káros hatásaival. A megbízhatóság kérdését érinti, hogy némely gyógyszer fogyasztása is pozitív teszteredményt hozhat.” (Érdemes végigolvasni a teljes állásfoglalást.) Ehhez képest új helyzet volna egy olyan szabályozás, amely kötelezővé (így erőhatalommal is végrehajthatóvá) teszi a drogtesztet az érintett populáción belül mindenkin. Ha ezt bármely rétegnél lehetségessé teszik, akkor nincs megállás. Mert amennyiben a gimnazistáknál igen, akkor az egyetemistáknál miért nem? Ahol a diákot tesztelik, ott a tanár milyen alapon ússza meg? Ha az újságírókat fontos letesztelni, akkor más hivatások űzői miért drogozhatnak a lebukás rizikója nélkül? A drogteszt-javaslat nem véletlenül puhult fel, illetve került le a napirendről. Ugyanis dolgozók, cégek - általában a HR-szektor résztvevői - olyan körű ellenőrzésére adott volna precedenst, melyre nincs jogállami analógia.
Drogost kirúgni csak csendesen, szépen…
A dolgot valószínűleg ama munkáltatók kívánták volna legkevésbé, akiket egy ilyen törvény felhatalmazna a tesztelésre. Nyilván évente jó néhány olyan alkalom lehet, amikor egy dolgozó lebukik valamilyen szondázós teszten, netán a szenvedélybetegségére egyéb úton derül fény. Egy komoly cég azonban, - legyen az médiakonszern, pénzintézet, távközlési vagy járműgyártó vállalkozás - soha nem kürtölné szét az elbocsátott dolgozó pozitív tesztjét. Kinek hiányzik az, hogy ügyfelek milliói értesüljenek róla: számlájuk vagy adataik kezelését, autójuk fékberendezésének összerakását egy drogosra, alkoholistára vagy játékfüggőre bízták? Diszkréten megválnak tőle, és kész. „Náluk nincs ilyen probléma – állítják mindenesetre a cégek szinte egyöntetűen az alkohol- és droghasználatról, mivel nagyon kínos számukra, ha egy alkalmazottjuk ilyen gondokkal küzd.” – olvasható egy 2009-es riportban.
S nem valószínű, hogy ez a titkolózó, restelkedő attitűd sokat változott volna azóta. Egy kompetens személyzeti vezető pontosan tudja, milyen következménye lenne, ha egy alkalmazott drogos befolyásoltsága (vagy más tiltott szenvedélye) ügyében hatósági feljelentést tennének. Mert amennyiben a dolgozó a cég épületének területén, munkaidőben fogyasztott drogot, (illetve munkavégzés közben is annak hatása alatt állt) az bizony - rendőraggyal gondolkodva - jó pár kérdést felvet. Például, hogy akkor esetleg a munkahelyén is szerezte be a drogot? Vagy ott tárolta? Mi következik ebből? Házkutatás a vállalat székhelyén, telephelyén, az illető asztalfiókjának, öltözőszekrényének átnézése, munkatársainak, főnökeinek kihallgatása. Elképzelhető az is, hogy az őt ellátó drogkereskedővel az általa használt céges rádiótelefon vagy számítógép révén tartotta a kapcsolatot, adta le neki a rendelést. Rögvest lefoglalják ezeket, aminek köszönhetően bizalmas információk, üzleti titkok kerülnek olyanok kezébe, akik azt ki tudja, kiknek fogják még továbbadni? (Gondoljunk csak a feltételezett, vélelmezett ügyészségi kiszivárogtatásokra.)
Cinkelt lakmuszpapír?
Aztán újabb tisztázandó pont, hogy vajon miként is zajlana egy ilyen kötelező drogteszt? Itt logikus párhuzamként vetődik fel a sportolóknál kötelezővé tett doppingteszt módszertana. Nyilvánvaló, hogy egy ilyen vizsgálatot úgy kell megcsinálni, hogy az ellenőrzött személy előzetesen ne értesüljön róla. Tehát abszolút váratlan, véletlenszerű legyen. Egy ilyen eljárást csak a hatóság (rendőrség, ügyészség stb.) illetékesei végezhetnének el a politikusokon és politikai újságírókon. Tudjuk, hogy a kormánypárti média sokkal jól értesültebb az ügyészség döntéseit illetően, mint az ellenzéki vagy független orgánumok. Ugyan mi a garancia rá, hogy a kormánypártiak nem kapnának a teszt előtt hetekkel, hónapokkal fülest, hogy mikor fogják őket ellenőrizni? A doppingtesztnek nagyon szigorú, zárt láncú minőségbiztosítási rendszere van. A vizelet, vér, illetve egyéb minta adása tanúk jelenlétében, jegyzőkönyv felvételével együtt történik. A tárolóedényt lepecsételik, s az átadás pillanatától kezdve a laborba adásig sértetlennek kell maradnia. A laborhelyiségben ipari kamerák biztosítják, hogy a mintával ne lehessen manipulálni. A sportoló sem adhat le hamis mintát, ahogy a laborban se csempészhetnek bele valamit utólag. Ez természetesen iszonyú drága eljárás. El tudjuk képzelni, mennyibe fájna ez egy ezres (vagy akár tízezres) nagyságrendű személyi körben. Mint minden rigorózusan tiltó vagy korlátozó rezsim, ez is visszaélések melegágyát kreálja mindkét oldalról. Vannak országok, ahol az abortuszt csak akkor engedélyezik, ha a terhesség erőszak következménye. Na de mi van akkor, ha egy nő azzal megy az illetékes döntéshozók elé, hogy engem, kérem leitattak (leütöttek, elkábítottak), aztán megerőszakoltak. A tettes arcára nem emlékszem, ám a dolgot biztosan nem akartam. Mit tud csinálni a hatóság? Nem lehet hónapokig nyomozgatni, hogy a nő igazat mond-e. Gyorsan engedélyezni (vagy megtagadni) kell a beavatkozást.
Hát ugyanez van drogvonalon is. A teszt csak azt mutatja ki, hogy az adott személy testében illegális drog van. Azt viszont nem tisztázza, hogy az milyen úton (és módon) került az oda. Mi van, ha az illető hasonló álláspontot fejt ki, mint a teherbe esett nő? Hogy valaki egy nyilvános helyen (vagy akár a munkahelyén) ételébe, italába csempészte a drogot. Bosszúból, tréfából, kitolásból, provokációs vagy bűnelkövetési szándékkal. Annyira életszerűtlen, elképzelhetetlen volna? Naponta hallani olyanokról, hogy embereket kábítanak el szórakozóhelyeken, hogy aztán kirabolják vagy megerőszakolják őket. Adott egy kínos ügyekről publikáló újságíró. Akinek egy provokációkra, „fekete műveletekre” szakosodott brigád drogot csempész az ebédjébe, amit gyorsétteremben fogyaszt. Aztán megy a névtelen tipp a hatóságnak, hogy most kell az illetőt letesztelni. Tehát a dolog finoman szólva is kétséges. Arról nem is beszélve, hogy a marihuánás cigaretta füstjét akkor is beszívhatja valaki (s ezzel jogilag drogossá válik), ha olyan helyiségben tartózkodik, ahol mások épp füvet szívtak.
Külön dilemma, hogy sok ember - bármilyen furcsán hangzik is - nem önkéntes, egyéni döntés alapján, szórakozásból drogozik. Eleve, amikor iskolásként, 12-13 évesen rágyújt a diák, az sem valamiféle kiérlelt gondolkodási folyamat önmegvalósító végeredménye. A legtöbb szenvedélybeteg azzal áltatja magát, hogy azért szokott rá, mert ő egyéniség, aki így lázad a világ, a felnőttek ellen. Valójában a fiatalkori dohányzás, az ivás, a drogozás nagyon is konformista lépés. A gyerek ekképp akar beilleszkedni, generációjának domináns, hangadó klikkjéhez csatlakozni. Amennyiben a világban csak azok drogoznának rendszeresen, akik érett fővel, tudatos fogyasztóként meghozott (az előnyöket és kockázatokat higgadtan, józanul mérlegelő gondolkodás után született) egyéni döntés végeredményeként szívnak füvet vagy kokaint, valószínűleg jóval kevesebb függő lenne. A szenvedélybetegség azonban többnyire csoportműfaj. Aligha véletlenül vannak tömve a kocsmák. Nemhiába mondja a nóta: ökör iszik magába. Rengetegen belesodródnak ebbe. Mondjuk azért, mert attól félnek: kinézik, strébernek vagy spiclinek tartják őket. Amiben lehet is valami. Ha valaki elutasítja a felkínált drogot, a többiek óhatatlanul belegondolnak: mi van, ha „fel is dobja” őket a vezetőségnél?
Cikkünk több oldalas! Lapozzon!
1. oldal - Karriervarázslótól a karriergyilkosig - drogok a munkahelyen
2. oldal - A drogozás nálunk becsület és dicsőség dolga
A drogvitában is ritkán hangzottak el komoly ellenérvek. A politika (és pártos újságírás) fantáziája nagyjából addig terjedt, hogy a szemben álló felek kölcsönösen ledrogosozták egymást. A vita nagyjából, az „azért féltek a teszttől, mert ti is drogosok vagytok” versus „ti akartok másokat letesztelni, miközben ti is drogoztok?” narratívák mentén folyt. „Nemzeti drogteszt. Berezeltek a vizeléstől a ballib újságírók.” – így harangozták be a Hír Tv Célpont riportműsorának témába vágó adását. Juhász Péter, az Együtt 2014 politikusa (maga is egykori drogfogyasztó) pedig Deutsch Tamás kormánypárti EP-képviselőt vádolta drogozással. A néhány „szakbarbár” (orvos, szenvedélybetegség-kutató, mentálhigiénés tekintély, jogvédő) gyakran meglehetősen bonyolult, összetett véleménykifejtése nem sokat változtatott a helyzeten. Nemigen vállalkozott arra szinte senki, hogy laikusoknak is fogyasztható módon, de politikai hátsó szándék nélkül próbálja taglalni, miért rendkívül veszélyes egy ilyen paragrafus. A kormánypárt egyik „drogspecialista” politikusa által bedobott ötlet lényege, hogy a közoktatási intézményekben tanulók, valamint bizonyos szakmák gyakorlói (a média, továbbá a választott politikai testületek emberei) esetében kötelezővé tenné a drogtesztet.Fújni kell, de pisilni nem!
Eddig ezt a dolgot törvényerejű, kikényszeríthető módon csak bizonyos minősített esetekben (drogfogyasztás gyanúja, drogos befolyásoltság állapotában való tetten érés alkalmával) végezhették a hatóság emberei. Vagy például közúti veszélyokozás, illuminált állapotban történő járművezetés cselekményének bizonyítása céljából. Arról szó sem volt idáig, hogy teljes ágazatokat, szakmákat, generációkat vessenek alá ilyenféle törvényileg lehetővé tett kényszerintézkedésnek. Arra eddig is módja volt a foglalkoztatónak, hogy szúrópróbaszerűen az alkoholszonda megfújására kérje a dolgozót. Az meg természetesen a munkajogi szabályozásban is benne foglaltatik, hogy az alkalmazott józanul, tudatmódosító szerek hatásától mentesen köteles a szolgálati helyén tartózkodni. De ez mindeddig olyan dolog volt, amit nem lehetett erőszakszervezetek bevonásával végrehajtani.
Amennyiben a dolgozó nem vetette magát alá az alkoholtesztnek, a főnöke egyet tehetett: bizalomvesztésre hivatkozva felmondta a szerződéses jogviszonyát. Még kisebb volt a főnök mozgástere a drogtesztnél. 2005-ben, Péterfalvi Attila akkori (és jelenlegi) adatvédelmi biztos szakvéleménye alapján a munkahelyi drogteszt alkotmányellenesnek bizonyult. Egyebek közt amiatt, hogy „…a mobilteszt hatékonysága nem meggyőző, mert a teszteredmények a fogyasztás tényéről – vagy akár csak a szerrel való testi kontaktusról - adnak felvilágosítást és nem a munkavégzésre való alkalmasságról. Szakértői vélemények szerint az egyes anyagok szervezetből való ürülési sebessége nincs kapcsolatban az egyes szerek káros hatásaival. A megbízhatóság kérdését érinti, hogy némely gyógyszer fogyasztása is pozitív teszteredményt hozhat.” (Érdemes végigolvasni a teljes állásfoglalást.) Ehhez képest új helyzet volna egy olyan szabályozás, amely kötelezővé (így erőhatalommal is végrehajthatóvá) teszi a drogtesztet az érintett populáción belül mindenkin. Ha ezt bármely rétegnél lehetségessé teszik, akkor nincs megállás. Mert amennyiben a gimnazistáknál igen, akkor az egyetemistáknál miért nem? Ahol a diákot tesztelik, ott a tanár milyen alapon ússza meg? Ha az újságírókat fontos letesztelni, akkor más hivatások űzői miért drogozhatnak a lebukás rizikója nélkül? A drogteszt-javaslat nem véletlenül puhult fel, illetve került le a napirendről. Ugyanis dolgozók, cégek - általában a HR-szektor résztvevői - olyan körű ellenőrzésére adott volna precedenst, melyre nincs jogállami analógia.
Drogost kirúgni csak csendesen, szépen…
A dolgot valószínűleg ama munkáltatók kívánták volna legkevésbé, akiket egy ilyen törvény felhatalmazna a tesztelésre. Nyilván évente jó néhány olyan alkalom lehet, amikor egy dolgozó lebukik valamilyen szondázós teszten, netán a szenvedélybetegségére egyéb úton derül fény. Egy komoly cég azonban, - legyen az médiakonszern, pénzintézet, távközlési vagy járműgyártó vállalkozás - soha nem kürtölné szét az elbocsátott dolgozó pozitív tesztjét. Kinek hiányzik az, hogy ügyfelek milliói értesüljenek róla: számlájuk vagy adataik kezelését, autójuk fékberendezésének összerakását egy drogosra, alkoholistára vagy játékfüggőre bízták? Diszkréten megválnak tőle, és kész. „Náluk nincs ilyen probléma – állítják mindenesetre a cégek szinte egyöntetűen az alkohol- és droghasználatról, mivel nagyon kínos számukra, ha egy alkalmazottjuk ilyen gondokkal küzd.” – olvasható egy 2009-es riportban. S nem valószínű, hogy ez a titkolózó, restelkedő attitűd sokat változott volna azóta. Egy kompetens személyzeti vezető pontosan tudja, milyen következménye lenne, ha egy alkalmazott drogos befolyásoltsága (vagy más tiltott szenvedélye) ügyében hatósági feljelentést tennének. Mert amennyiben a dolgozó a cég épületének területén, munkaidőben fogyasztott drogot, (illetve munkavégzés közben is annak hatása alatt állt) az bizony - rendőraggyal gondolkodva - jó pár kérdést felvet. Például, hogy akkor esetleg a munkahelyén is szerezte be a drogot? Vagy ott tárolta? Mi következik ebből? Házkutatás a vállalat székhelyén, telephelyén, az illető asztalfiókjának, öltözőszekrényének átnézése, munkatársainak, főnökeinek kihallgatása. Elképzelhető az is, hogy az őt ellátó drogkereskedővel az általa használt céges rádiótelefon vagy számítógép révén tartotta a kapcsolatot, adta le neki a rendelést. Rögvest lefoglalják ezeket, aminek köszönhetően bizalmas információk, üzleti titkok kerülnek olyanok kezébe, akik azt ki tudja, kiknek fogják még továbbadni? (Gondoljunk csak a feltételezett, vélelmezett ügyészségi kiszivárogtatásokra.)
Cinkelt lakmuszpapír?
Aztán újabb tisztázandó pont, hogy vajon miként is zajlana egy ilyen kötelező drogteszt? Itt logikus párhuzamként vetődik fel a sportolóknál kötelezővé tett doppingteszt módszertana. Nyilvánvaló, hogy egy ilyen vizsgálatot úgy kell megcsinálni, hogy az ellenőrzött személy előzetesen ne értesüljön róla. Tehát abszolút váratlan, véletlenszerű legyen. Egy ilyen eljárást csak a hatóság (rendőrség, ügyészség stb.) illetékesei végezhetnének el a politikusokon és politikai újságírókon. Tudjuk, hogy a kormánypárti média sokkal jól értesültebb az ügyészség döntéseit illetően, mint az ellenzéki vagy független orgánumok. Ugyan mi a garancia rá, hogy a kormánypártiak nem kapnának a teszt előtt hetekkel, hónapokkal fülest, hogy mikor fogják őket ellenőrizni? A doppingtesztnek nagyon szigorú, zárt láncú minőségbiztosítási rendszere van. A vizelet, vér, illetve egyéb minta adása tanúk jelenlétében, jegyzőkönyv felvételével együtt történik. A tárolóedényt lepecsételik, s az átadás pillanatától kezdve a laborba adásig sértetlennek kell maradnia. A laborhelyiségben ipari kamerák biztosítják, hogy a mintával ne lehessen manipulálni. A sportoló sem adhat le hamis mintát, ahogy a laborban se csempészhetnek bele valamit utólag. Ez természetesen iszonyú drága eljárás. El tudjuk képzelni, mennyibe fájna ez egy ezres (vagy akár tízezres) nagyságrendű személyi körben. Mint minden rigorózusan tiltó vagy korlátozó rezsim, ez is visszaélések melegágyát kreálja mindkét oldalról. Vannak országok, ahol az abortuszt csak akkor engedélyezik, ha a terhesség erőszak következménye. Na de mi van akkor, ha egy nő azzal megy az illetékes döntéshozók elé, hogy engem, kérem leitattak (leütöttek, elkábítottak), aztán megerőszakoltak. A tettes arcára nem emlékszem, ám a dolgot biztosan nem akartam. Mit tud csinálni a hatóság? Nem lehet hónapokig nyomozgatni, hogy a nő igazat mond-e. Gyorsan engedélyezni (vagy megtagadni) kell a beavatkozást.
Hát ugyanez van drogvonalon is. A teszt csak azt mutatja ki, hogy az adott személy testében illegális drog van. Azt viszont nem tisztázza, hogy az milyen úton (és módon) került az oda. Mi van, ha az illető hasonló álláspontot fejt ki, mint a teherbe esett nő? Hogy valaki egy nyilvános helyen (vagy akár a munkahelyén) ételébe, italába csempészte a drogot. Bosszúból, tréfából, kitolásból, provokációs vagy bűnelkövetési szándékkal. Annyira életszerűtlen, elképzelhetetlen volna? Naponta hallani olyanokról, hogy embereket kábítanak el szórakozóhelyeken, hogy aztán kirabolják vagy megerőszakolják őket. Adott egy kínos ügyekről publikáló újságíró. Akinek egy provokációkra, „fekete műveletekre” szakosodott brigád drogot csempész az ebédjébe, amit gyorsétteremben fogyaszt. Aztán megy a névtelen tipp a hatóságnak, hogy most kell az illetőt letesztelni. Tehát a dolog finoman szólva is kétséges. Arról nem is beszélve, hogy a marihuánás cigaretta füstjét akkor is beszívhatja valaki (s ezzel jogilag drogossá válik), ha olyan helyiségben tartózkodik, ahol mások épp füvet szívtak.
Külön dilemma, hogy sok ember - bármilyen furcsán hangzik is - nem önkéntes, egyéni döntés alapján, szórakozásból drogozik. Eleve, amikor iskolásként, 12-13 évesen rágyújt a diák, az sem valamiféle kiérlelt gondolkodási folyamat önmegvalósító végeredménye. A legtöbb szenvedélybeteg azzal áltatja magát, hogy azért szokott rá, mert ő egyéniség, aki így lázad a világ, a felnőttek ellen. Valójában a fiatalkori dohányzás, az ivás, a drogozás nagyon is konformista lépés. A gyerek ekképp akar beilleszkedni, generációjának domináns, hangadó klikkjéhez csatlakozni. Amennyiben a világban csak azok drogoznának rendszeresen, akik érett fővel, tudatos fogyasztóként meghozott (az előnyöket és kockázatokat higgadtan, józanul mérlegelő gondolkodás után született) egyéni döntés végeredményeként szívnak füvet vagy kokaint, valószínűleg jóval kevesebb függő lenne. A szenvedélybetegség azonban többnyire csoportműfaj. Aligha véletlenül vannak tömve a kocsmák. Nemhiába mondja a nóta: ökör iszik magába. Rengetegen belesodródnak ebbe. Mondjuk azért, mert attól félnek: kinézik, strébernek vagy spiclinek tartják őket. Amiben lehet is valami. Ha valaki elutasítja a felkínált drogot, a többiek óhatatlanul belegondolnak: mi van, ha „fel is dobja” őket a vezetőségnél?
Cikkünk több oldalas! Lapozzon!
1. oldal - Karriervarázslótól a karriergyilkosig - drogok a munkahelyen
2. oldal - A drogozás nálunk becsület és dicsőség dolga
A melós, avagy az akciófilmes dolgozó ember