Egy szabadúszó naplója X. - Kinek nem való a bejárós meló?

Egy hét. Ennyit tölt az európai átlagember évente a lakó-, és munkahelye közötti utazással. Nem nyolcórás munkanapban, hanem huszonnégy órás naptári napban mérve. Már akkor, ha otthonának küszöbe nincs messzebb a cég bejáratától, mint oda-vissza 45 perc. (A hazai dolgozók az átlagos 37 percükkel ugyancsak ebben a nagyságrendi sávban vannak.) Ha azt vesszük, hogy munkába állástól a nyugdíjkorhatárig csaknem négy évtized van, akkor az átlagpolgár életéből úgy kilenc hónap (egy terhességnyi idő) az odajutásra, illetve hazamenetelre megy rá. Ebből persze levonandó a szabadságon, táppénzen, GYES-en valamint munka nélkül töltött intervallumok. De azért a bejárás így is jelentős hányadát rabolja el más, kellemesebb teendőktől. S ez ráadásul a pihenőidő terhére megy. Rögtön nem igaz tehát, hogy 8 óra munka, 8 óra pihenés, 8 óra szórakozás. A tömegközlekedési eszközön való zötyögést, nyomakodást, a csúcsforgalomban autóval történő stresszes manőverezést, parkolást aligha lehet szórakozásnak tekinteni. (S az alváshoz sem igazán optimális.) Ráadásul ez még viszonylag gyors munkába jutási szintidő. Némelyik fővárosi peremkerületből a központba, bizonyos településekről a megyeszékhelyre bejutni akár ennek többszöröse is lehet. Arról nem beszélve, ha valaki egy szomszédos megyéből vagy másik régióból kénytelen bejárni.

Természetesen van, akinek ez is bejön, aki jónak tartja. Nem is lenne gond, amennyiben – a katonanótát parafrazálva – csak az menne bejárósnak, aki ilyet szeret. Illetve csak azt kényszerítenék ilyenre, akinek a feladatköre tényleg megköveteli a bejárást. S ez nemcsak időben mérhető. Érdemes volna kiszámolni, mennyi is a dolgozó, (illetve a foglalkoztató) által az útiköltségre ráfordított összeg nemzetgazdasági, valamint globális nagyságrendben. S mennyi káros anyag jut így a légkörbe. Vagy hány négyzetméter irodaterületre mennyi bérleti díj, rezsiköltség megy el olyan munka esetén is, amely otthonról ellátható volna. Nyilván a gyári termelés, a személyes ügyfélkiszolgálás, a közszolgálati (kórházi, idősotthoni, rendőri, tűzoltói, stb.) munka, valamint bizonyos szolgáltatástípusok (mondjuk a bolti, áruházi kereskedelem) csak fix helyszínű, bejárós munkavégzéssel üzemeltethetőek. De egyre több olyan állástípus van, amely nincs helyhez kötve, nem igényel belsős jelenlétet. Ebben döntő fordulatot az internethasználat tömegessé válása okozott. Felnőtt egy olyan generáció, amelynek már nemcsak munkakönyve, de céges belépőkártyája sincs.

Szabadúszó: már nem fehér holló, de még nem is átlagos fekete

Jómagam is ezek közé tartozom. Eme CV-ben közzétett megjelenési felületeim közül nem akad olyan, ahová bejártam volna. Ami nem gátolt abban, hogy egy időben a legsűrűbben publikáló újságírók közé tartozzam. Eddigi pályafutásom alatt sok száz (de lehet, hogy több ezer) cikkemet közölték, de egyik sem igényelt személyes ottlétet. S valószínűleg akad még pár szakma, aminek művelése ugyanígy nem követel hasonlót. Ilyen gyakorlatilag minden, az enyémmel rokon intellektuális hivatás (korrektúra, szerkesztés, szemlézés, fordítás, elemzés, kutatás, grafika, döntés-előkészítő háttértanulmányok, pályázatok írása, stb.) A sor pedig bővíthető volna. S nemcsak külsős munkatársakat lehetne ilyen módon, „távdolgozóként” foglalkoztatni, de belsősök is kiszervezhetőek volnának. Mi több, akár vezetői pozíció is gyakorolható eredményesen a távolból. Erre példa Felcsuti Zsolt, aki egy családi kisvállalkozás örököséből lett– állami megrendelések nélkül, piaci alapon – Magyarország 13. leggazdagabb embere. Róla ismert, hogy magyarországi cégeit Svájcból irányítja.

„Az internet korában ebben nincs semmi különleges. Teljesen mindegy, hogy hol ülünk. Egy globalizált világban számítógéppel bárhonnan bármilyen információ elérhető. Bármikor pontosan meg tudom mondani, hogy melyik gyárban mennyit termeltek aznap, mit adtak el, vagy hogy éppen hányan voltak szabadságon.” – mondta el a vállalkozó a fentebb linkelt interjúban. De a cégholdig csúcsvezetésének más tagjainál sem követelmény a bejárás. „Nekik sem kell egy adott irodában üldögélniük, onnan dolgoznak, ahonnan akarnak.” Jogos kérdés – a riporter is felteszi - hogy „miért nem terjedt el ez a modell más, több gyárral rendelkező cégnél is?” Mire Felcsuti így válaszol: „Talán azért, mert sokan szeretnek tágas irodákban üldögélni, s élvezni a luxus adta kényelmet, tekintélyt. Kedvelik az ottani hangulatot, a társaságot. Szeretnek főnököt játszani. Nálunk nem ilyen a munka. Az üzleti vonalért felelős vezető munkája például arról szól, hogy nyereségesen – kihasználva az üzleti lehetőségeket – tudjon működni a vállalat. Neki ezért sokat kell utaznia, tárgyalnia, árakat, beszállítókat elemeznie. Ehhez nem kell egy üvegpalota, bőrgarnitúrával. Kell viszont egy jól strukturált, pontos adatszolgáltatás és az adatok sok szempontú összehasonlítása, szűrése, majd megbeszélése. Nálunk a szombat-vasárnap is munkanap, ha annyi a teendő, ha viszont kevesebb a munka, akkor a hétfő, kedd, szerda sem az. Csak azért nem megyünk be, hogy kávét igyunk, meg úgy tegyünk, mintha dolgoznánk.” – Józan álláspont, nemde?

Magánytűrő képesség javallott…

Én, mint „falkán kívüli”, nyilván szintúgy a kötetlen meló oldalán tudok felhozni érveket. De azért javaslom, hogy aki ilyesmibe belevág, kétszer is gondolja meg. Érdemes látni a dolog hátulütőit, mellékhatásait, árnyoldalait is. Nem való például ez a fajta munkavégzés annak, aki rosszul viseli az egyedüllététet, az emberi társaság hiányát. Nekem ez remekül megy. A sajtóban töltött másfél évtizedem alatt kialakult gyakorlat, hogy a nejem bemegy a „rendes” munkahelyére, én pedig maradok otthon a kutyával. S 9-10 órán át dolgozom, mindig oda, ahonnan épp megrendeltek valami kéziratot, tanulmányt, szöveggondozást. Előtte persze leviszem ingatlanunk négylábú „személy-és vagyonvédelmi állományát” sétálni, megreggelizem, ilyesmik. Akkor ebédelek, amikor kedvem van (és megéhezem), nem a főnök által engedélyezett időpontban. Akkor és annak telefonálok, küldök üzenetet, akinek, és amikor akarok. Olyan videót, zeneszámot nyitok meg, ami nekem tetszik. A gépemen nincsenek letiltva a szórakoztató, szabadidős alkalmazások. Nincs egyenruha, öltöny, dress code, de még utcai ruha se feltétlenül. Ha rövidnadrágban, pizsamában, pólóban-gatyában van kedvem melózni, akkor úgy teszek. Nem kell senkitől elkéredzkedni, ha váratlan, sürgős dolog miatt el kell ugranom bárhová.

Jól bírom a magányosan töltött dologidőt. Már gyerekkoromban sem zavart, ha az osztálykirándulós buszon senki nem ült mellém. Tök jól elvoltam úgy, hogy olvastam, az ablakon nézegettem kifelé, gondolkodtam. Óraközi szünetben is inkább a könyvtárba mentem, nem az udvarra. Nem vagyok emberkerülő, de nincs legyűrhetetlen igényem a rendszeres csoportos együttlétre. Bulik, koncertek, közös ivászatok nélkül éppúgy megvagyok, ahogy csapatmunkára se vágyom. Az átlagos dolgozó viszont nemigen bírná az ilyen önálló, egyéni melót. Mert az emberek többsége csoport-vagy szervezetfüggő. Ők lelkük mélyén csak azt tekintik „rendes munkának”, ha valaki bebuszozik, köszön a portásnak, lecsapja a blokkolóórát, aztán a főnök kiadja számára a napi teendőket. Jómagam viszont – meggyőződéses individualistaként – úgy vélem, az ember alapvetően nem közösségi lény. Hanem társas lény. A kettő nem ugyanaz. Társra mindenkinek szüksége van, csoporthoz való közvetlen, fizikai tartozás nélkül viszont egész sokan jól megvannak. Mint mindenkinek, nekem is van néhány ember (meg állat is), akik rendkívül fontosak nekem. Nélkülük az életminőségem drasztikusan romlana, van, közülük, aki nélkül az életet magát is nehezen tudom elképzelni. Arra viszont nincs szükségem, hogy falkába tömörüljek, ahol valaki óránként megmondja, mi a vonal, merre az irány. Arra sem vágyom, hogy fejes legyek, hogy tömegek imádjanak, klikkekbe tömörült udvartartás lesse a szavaim.

Nagy Ember vagyok, ments ki innen!

Gondolom, a kedves olvasó is vette már kézbe bukott politikusok, letűnt sztárok, elfeledett véleményformálók, tönkrement (vagy tönkretett) oligarchák emlékiratait. Ezeknek visszatérő motívuma, hogy az egykori Nagy Ember valahogy így sóhajt fel: „Rengeteg emberben kellett csalódnom: amikor volt pénzem/hatalmam/népszerűségem, ott nyüzsögtek, hízelegtek körülöttem, aztán pedig cserbenhagytak ezek a hamis barátok, a telefont se veszik fel nekem.” Mikor ilyen (néha leheletfinomra hangszerelt, „elegáns” sértettséggel affektáló) szövegeket olvasok, rendszerint kirobban belőlem a röhögés. Meg a kérdés is: mit vártál, te szerencsétlen? Azt hitted, azért nyalnak be neked csontig, viselik el az idióta allűrjeid, mert olyan eredeti fazon vagyok, aki önmagát adja, és van belső kisugárzása? Hogy a lelkedért szeretnek? Hát tévedtél, ilyen ez a filmszakma. Minél nagyobb vezető az illető, annál durvábban csoportfüggő. Logikus, nem?

A Nagy Ember nagyemberségét a neki önmagát alávető csoport adja meg. Tegyük fel: néhány, tetszőlegesen kiválasztott, hosszú évek (netán évtizedek) óta frakcióvezetői, miniszteri, nagyvárosi polgármesteri, óriáscéges vezérigazgatói, prime time műsorvezetői szintű nagyembert kilöknénk az utcára. Azzal, hogy egy hónapig stáb nélkül, egyéni melóból kell megélnie. Mi lenne velük? Többségük valószínűleg éhen halna. Már a praktikus dolgokon elvéreznének. Az ilyen emberek jelentős része legalább 10-15 éve nem fizetett bankkártyával, nem látott sárga csekket, nem vett buszjegyet, nem járt gyalog az utcán, nem frissített szoftvert, nem keresett rá önállóan valamire az interneten, nem állt sorban a hivatali vagy orvosi váróban, nem rendelt ebédet, nem foglalt hotelszobát, nem használt kávéfőzőt, mikrosütőt, nem töltött ki adóbevallást. Mert, mint VIP-hírességnek a személyzet elintézte, soron kívül megcsinálta neki. Mikor ők utoljára ilyeneket közelről láttak, a kvarcjáték és a VHS-kazetta volt a technika csúcsa. Jobban földhöz vágná őket ez, mint az ismert celeb-műsorban a dzsungel.

De még ennél is jobban megviselné a fenti típust, hogy nincs kiket vezetni, egyedül kell boldogulnia. Mit ér egy vezető, ha nincs kit (vagy mit: például műsort) vezetnie? Nem is az éhség végezne ővelük: abba pusztulnának bele, hogy mégsem annyira fontosak, pláne nem pótolhatatlanok, a világ nélkülük is megy tovább. Szerintem ez a magyarázata annak, hogy az előző ciklusok, évtizedek bukott nagyembereinek többsége nemigen képes megnyugodni, találni egy civil hobbit vagy állást, s utat engedni az új, friss erőknek. Ehelyett gittegyletek, törpepártok élén fontoskodnak, műsorokban szerepelgetnek, gyűléseken integetnek a kamerába. Kétségbeesett görcsösséggel próbálva visszakapaszkodni. A csoportfüggőség olyan, mint a drog: minél komolyabb rangja volt valakinek a „hordán” belül, annál inkább képtelen azon kívül, egyedül feltalálni magukat.

Lehetséges szabadúszás több évtized „bejárós” után?

Ám ez az alacsonyabb sarzsival bíró falkatagoknak sem könnyű. Mikor az ember 25-30 évet lehúz egy vállalatnál, egy divíziónál, egy csoportban (úgy, hogy még a szocializmusban lépett be, s ez volt az első és egyetlen munkahelye) annak elég gáz, ha ötvenes évei elején, (jó egy évtizedre a nyugdíjtól) kivágják az utcára. Ennyi idősen hasonló státuszba már aligha kerülhet vissza. S azután, hogy évtizedeken át megmondták neki, mit és hogyan csináljon, nehezen fog beletanulni a kreativitást, önálló gondolkodást igénylő szabadúszó vonalba. Márpedig ehhez a műfajhoz azért kell némi vagányság. S minél több időt tölt el valaki merev, formális hierarchián, „szalutáláson” alapuló rendszerekben, annál kevésbé lesz bátorsága szembeszállni a vezetéssel, és – ha kell – otthagyni őket. „Látszik, hogy neked soha nem kellett rendes munkahelyen alkalmazkodnod!” – vágták a szemembe ismerőseim. Akkor tették ezt, mikor rákérdeztem: miért nem állnak ki magukért, miért tűrik, hogy a főnök megalázza őket? S főleg: miért tűrik el, hogy a velük egyenrangú munkatársak őket ugráltassák, gúnyolják?

Amúgy igazuk volt: tényleg nem tudom, milyen ez. „Tudod, én elég diktatórikusan vezetek. Igaz, te ebből keveset érzékelsz, mert külsős vagy.” – mondta egy korábbi főnököm. Ezek után talán érthető, hogy nem igazán szerettem volna ilyen helyekre bekerülni. Tisztában vagyok azzal: tízezrek és százezrek fogják azt mondani: ők remekül érzik magukat egy céges team oszlopos tagjaként. Nem vonom kétségbe, hogy igazuk van. Amennyiben ők beilleszkedtek egy csoportba, megtalálták ott a számításukat, semmiképp ne lépjenek ki onnan. Ám nem mindenki talál olyan falkát, amelyben méltó helye van. De kilépni mégsem mer: retteg a nagyobb szabadsággal, mozgástérrel járó felelősségtől. Tény: komoly önfegyelmet felételez, hogy az ember akkor is határidőre teljesítse a rábízott feladatot, ha nem állnak ott mögötte ostorral. Lehet, hogy furán hangzik, de én, a kötetlenül dolgozó ember ugyanúgy reggel 8 körül indítom, és 4 után fejezem be a munkát, akár a „rendes” munkavállaló. Volt olyan médiacég, ahol pont abból lett elegem, hogy én, (a külsős!) már reggel 8-kor online, naprakészen vártam volna, hogy dolgozhassak, de nem lehetett, mert a főállású Rovatvezető Úr még 10-11 magasságában sem támolygott be a munkahelyére, de telefonon sem lehetett elérni, otthon aludt. Nem mondok nevet, de megesett, nem is egyszer.

Magányos orvlövész: ideális ember a piszkos munkára

Nem arról van szó, hogy a csapatmunka elviselhetetlenül rossz, az egyéni bedolgozóként végzett tevékenység pedig feltétlenül jó lenne. Mindkettőre szükség van. Egyfajta típus alkalmas az előbbire, s másfajta karakter az utóbbira. Ha nem lennék rövidlátó, és úgy le tudnának kötni a fegyverek, mint a könyvek, talán elgondolkodtam volna a katonai pályán. De ott is a mesterlövészek tetszettek igazán, akik nem csoportban, hanem magányosan dolgoznak. Vagy egyetlen társsal, aki a célpontok bemérésében, a lövés paramétereinek a kikalkulálásában segít nekik. Engem újságíróként sem igazán vonzanak a populáris, „tömeges” ügyek. Amikor látom, hogy a pályatársaim tucatjával, százával vetik rá magukat egy történésre, azt mondom magamban, mint Moldova György riportkötetében a kamionsofőr: „Vagytok elegen, győzitek!” Olyan dolgok foglalkoztatnak, amik másokat kevésbé. A szerkesztők persze nem mindig örülnek az atipikus, a főáramból kieső dolgoknak.

Egy biztos: a munkahelytől fizikailag távol dolgozó, nagyobb mozgásterű foglalkoztatottak élete azért nemcsak móka és kacagás. Ugyanis tőlük a legkönnyebb megszabadulni, ha leépítésre kerül sor. A hálózati társadalom, a kapcsolati tőkefelhalmozás időszakát éljük. Egy irodában, a főnök közelében dolgozó ember, ha van hozzá érzéke, akkor a haverkodás, pletykálás és intrikák révén felépíthet egy informális nexushálót. Hozzá jutnak el leghamarabb a belső értesülések, az információ birtokában pedig sokat tehet a saját egzisztenciális túléléséért. Aki naponta találkozik a vezetővel, jól kiismerheti annak szokásait, gyengéit, s képessé válhat, hogy céljai érdekében manipulálja. Nekünk, külsősöknek viszont általában nincsenek ilyen eszközeink. Mi csak annyit tehetünk, hogy próbálunk jól dolgozni. Ami sajnos nem mindig elég.

Ám néha ezt is előnyünkre fordíthatjuk. Vannak olyan piszkos munkák, népszerűtlen feladatok, amelyeket belső ember valószínűleg nem akarna felvállalni. Tipikusan ilyen egy belső vizsgálat, átvilágítás, hatástanulmány. A belső szervezeti működés felmérését nyilván nem bízhatják a gépezet közvetlen, testközeli fogaskerekeire. A saját munkájáról, a mellette ülő kollégáiról aligha tud bárki hideg, steril prizmán átszűrve nyilatkozni. Ugyanakkor teljesen outsidert se von be örömmel valamilyen kínos belügy felgöngyölítésébe a tulajdonoskör. Viszont adja magát egy olyasféle személy, aki ismeri a céget, annak személyi állományát, de mégis távolabbi, személytelenebb perspektívából szemléli őket. A külső embernek párhuzamosan „szuperképessége” és Achilles-sarka a céges túlélőreflex hiánya. Nem tudja, mikor kell hallgatni, spontán beszól, hogy a király meztelen. Paradox, de a cég túlélése szempontjából fontos igazság kimondása a dolgozó egyéni túlélési esélyeit leronthatja.

Hogy személyes tapasztalatot osszak meg: évtizedes időszakot húztam le, mint „külsős beszállító” egy cégnél. Szakmai és morális konfliktusok végett kétszer is otthagytam ezt a társaságot. Először még csak ideiglenesen, másodszor viszont már végleg. Kritikám ugyanis falra hányt borsóként „működött”. Utólagos elégtétel, hogy pár hónappal a távozásom után mindkét érintett vezető, (akiknek a munkahelyen uralkodó anomáliákat, a helytelennek gondolt vezetési módszereket szóvá tettem, de azokat nem voltak hajlandóak korrigálni) megbukott. Éppen az egyik (távozásom után meghozott) vezetői döntésük következménye miatt. Nem kenyerem az elvtelen alkalmazkodás. Aki hatalmi szóval akar megtörni, behódolásra kényszeríteni, az sem engem, sem a magunkfajta falkán kívüliek lélektanát nem ismeri. Félreértés ne legyen, nem vagyok én se hős, se szuperember. Magamról legalább annyira rossz véleménnyel vagyok, mint az emberiség nagy részéről. Nyilván, ahogy mindenkit, engem is meg lehetne törni. Ahogy bárkinél, nálam is van olyan durva nyomás vagy fenyegetés, amivel le (vagy félre) tudnának állítani. Köztem, és sok más ember között talán csak annyi különbség van, hogy engem legalább meg kell fenyegetni ahhoz, hogy le-, vagy félreálljak. Rengeteg ember viszont olyan jól be van idomítva, hogy a fölötte basáskodó despotának arra sem kell vennie a fáradtságot, hogy megfenyegesse. Anélkül is feladja az elveit, (ha vannak neki egyáltalán.) Nem mindenki ilyen, de azért elég jelentős szegmens.

Az egyedül dolgozó „magamfajták” nem túl közkedvelt emberek. Én sem vagyok az. Két kezemen meg tudom számolni, hányan voltak ott az esküvőmön. S a temetésemre sem várok lényegesen jelentősebb tömegeket. De szabadnak érzem magam, még akkor is, ha ez talán csak illúzió. S már ezért megérte. Csak az jöjjön utánam az ösvényen, akinek szintén megéri.