Diplomás jobbágyság? - A röghöz kötés dilemmái

E cikk írója nem kíván zsákbamacskát árulni: számos kérdésben támogatja a demonstráló hallgatókat, középiskolás diákokat, felháborodásukat több ponton jogosnak véli, ugyanakkor a legalább részben költségtérítéses felsőoktatás és a hallgatói szerződés - az utcanyelvben röghöz kötésnek nevezett - gondolatát sem tartja eleve ördögtől valónak. Az előző ciklusban is tandíjpárti volt, az orvosképzéssel kapcsolatban pedig hasonló konstrukciót javallott, mint most a hallgatói szerződés.

Az egyre súlyosbodó orvoshiányra tüneti gyógyírként azt vetette fel 2009 februárjában, hogy amelyik frissen végzett orvos "a neki felkínált közegészségügyi státuszt nem fogadja el, köteles szakképzési költségeinek harmadát-negyedét törlesztve visszafizetni." Amellett úgy vélte: "a hiány betöltésén a tandíj bevezetése is segített volna." Mégpedig: "azon keresztül, hogy a közintézményeknél szolgálatot vállaló orvostanhallgatók tandíjmentességi szerződések kedvezményezettjei lehetnének." S jó párszor érvelt a felsőoktatás piacképességi reformja, a diplomás keretszámok és normatívák gazdasági realitáshoz történő igazítása, a tőke felsőoktatási ágazatba történő bevonása mellett.

Nem gondolom tehát, hogy a diplomához jutás olyan alanyi jog, melyet az állam köteles térítésmentesen biztosítani. Eme meggyőződésemet a továbbiakban sem fogom pusztán azért visszaszívni, mert most egy másik kormány, másfajta politikai irányzat van hatalmon. Sok minden nem ördögtől való a fenti intézkedésekben - ám a döntések részleteiben - hogy úgy mondjam, az "apró betűs részekben" - viszont nagyon is ott bujkál ama bizonyos ördög. Rengeteg olyan döntése van és volt ennek a kormánynak, amelyet jó néhány - a Fidesszel szemben máskülönben kritikus - piacpárti közgazdász, elemző, publicista akár támogatott is volna, ha nem így vezetik be.

Hogy rögtön mondjak kettőt: egykulcsos adó és a segélyezés átalakítása. Az egysávos közteherviselés bevezetése ugyancsak nem ördögtől való, ám ahogy ezt a kormány bevezette, azzal csak azt sikerült elérni, hogy egyre többen annak gondolják. A Matolcsy-féle gazdaságpolitika "vívmánya", hogy a szabadpiaci adófilozófiát lejáratta és a nép döntő részével meggyűlöltette. Ugyanis nem fokozatosan vezették be, így nem is volt meg a költségvetési fedezete. Olyan abszurdot produkáltak, hogy az adócsökkentést strukturális kiadáscsökkentés helyett adókivetéssel, különböző ötletszerű sarcok, különadók révén finanszírozták. Az adójóváírás kivezetése miatt az alacsonyabb jövedelműek nem lehetőségnek, hanem fenyegetésnek látták a dolgot.

Hasonlóan zsákutcába torkollott a segélyfolyósítás feltételekhez - közmunkavégzéshez - kötésének kormányzati elve. Jómagam eme intézménnyel is egyetértettem, de úgy, hogy ott kell közmunkához kötni a segélyt, ahol van értelmes és szükséges tennivaló, ergo: tudnak ilyet szervezni. Ennek eldöntését tehát helyi (régiós, kistérségi, települési) szintre kell levinni. Ehhez képest mi történt? Mindenütt bevezették a munkakényszert, függetlenül attól, hogy az adott helyhatóság tud-e (és akar)munkát adni, sőt. Hiába feltétele a segélynek a közmunka, a feltétel teljesítésének lehetőségét az önkormányzat nem köteles biztosítani. Mint egy 2011 őszi konkrét esetben a jegyző nyíltan beismerte, "a jelenlegi jogszabályok értelmében a falu nem köteles közmunkát szervezni a munkanélkülieknek." A jelenség pedig, hogy a munkára köteleznek, de munkát nem adnak, aligha egyedi. "Az is előfordul, hogy valaki egyáltalán nem kap munkát, így pedig könnyen eleshet a továbbiakban a korábbi segély összegével megegyező közfoglalkoztatást helyettesítő támogatástól" - mutatott rá Udvari Márton, a rendszer egyik szakjogász kritikusa.

Ugyanitt van a cikk témájának, a röghöz kötés Orbán-Hoffmann-féle konstrukciójának az Achilles-sarka. Mint egyértelműen kifejtettem: a röghöz kötés, bármi efféle ösztöndíjszerződés szankcionáló záradéka (az állami támogatás visszafizetésére kötelezés), akkor léphet társadalmilag legitim módon életbe, ha: 1. Van felkínálható munka. 2. Azt fel is kínálják az illetőnek. 3. Ő visszautasítja azt. A hallgatói szerződések azonban ugyanazon sémára épülnek, mint a segélyezés. A hazai munkavégzést az ösztöndíj feltételéül szabják, ugyanakkor szó nincs arról, hogy az államnak kötelessége volna ilyen munkát felkínálni, biztosítani. Eleve semmi értelme egy ilyen törvényt a felsőoktatás, mint ágazat egészére kiterjeszteni. Olyan szakoknál érdemes ilyet speciális jelleggel bevezetni, ahol a képzés rendkívül drága, valamint munkahelyi emberhiány van (az orvosképzésre pl. mindkettő igaz.)

De büntető jelleggel a teljes felsőoktatást sújtani vele olyanfajta túlszabályozás, amely nem kezeli a problémát, ellenben jogos indulatokat kelt. Nagy Dávid HÖOK-elnök szerint "az a kormányzati érvelés, miszerint az adófizetők joggal várják el, hogy a külföldre távozó diplomások visszafizessék képzésük költségét, egyszerűen "bullshit"... az érvelés alaptalanságára példaként hozta fel, hogy minden adat arra utal, hogy a nem diplomások jóval nagyobb számban hagyják el az országot, esetükben pedig nem merült fel hasonló kényszerintézkedés." Nehezen vitatható érvelés. Ha a közpénzből diplomát szerző állampolgároktól kivétel nélkül elvárjuk, hogy amennyiben külföldön hasznosítják tudásukat, akkor fizessék vissza a támogatást, akkor miért nem elvárás ugyanez egy szakmunkás esetén?

Egy bonyolult precíziós munkaeszközökkel, szerszámokkal dolgozó szakmunkás képzése adott esetben drágább, mint egy átlagértelmiségié. A szakmát adó intézményeknek komplett gépparkot, gyakorlati helyeket, tanműhelyeket kell fenntartaniuk, ami rengeteg pénzbe kerül. Ami e logika mentén ugyanúgy ablakon kidobott pénznek tekinthető, ha szakmunkás nem itthon vállal állást (s fizet adót), hanem külföldön. Ráadásul szakmunkásokból is hiány van, s ők meglehetősen nagy számban távoznak nyugati országokba, ahol aranyat ér a kompetens, ugyanakkor az őslakosoknál olcsóbb dolgozó. Az elvándorlás problémája nem felsőoktatási, hanem társadalmi jelenség. Vagyis ilyen erővel a röghöz kötés bárkinél alkalmazható, aki az alapszintű tankötelezettségen túl bármiféle, speciális mesterséget, képesítést adó oktatást igénybe vesz.

A röghöz kötés tervezetét oktatáskutatói szemszögből is bírálták. Miért indulunk ki ugyanis abból, hogy a külföldi munkavégzés nem lehet az ország hasznára? "A külföldi munkavállalás korlátozása... minden (elemi) közgazdasági és oktatáselméleti megközelítéssel szembe megy... nem egy országot mentettek már meg állampolgárainak a valutában történt hazautalásai. Ezek közül egyesek most - a gazdasági válság idején - is élvezik ennek a kiegyensúlyozó erejét, s jól láthatóan növekednek (pl. Törökország, Lengyelország)" - mondta Eszik Zoltán.

Vagyis szinte minden érv amellett szól, hogy ilyen kötöttséget - annak a mozgásszabadság, a szabad munkaerő-áramlás uniós normáit feszegető jellege miatt is - csak korlátozottan, nagyon indokolt esetben szabad alkalmazni. Úgy, hogy a röghöz kötöttnek ekét is adunk a kezébe, s nem csak odakötözzük a szántóföld kerítéséhez, hogy vessen magára. Az például teljesen rendben volna, hogy állami kórházak, rendelők ösztöndíjas helyekre pályáztatják az orvosira jelentkezőket, s aki megfelelt a feltételeknek, és aláír, az végzés után X évet az adott intézményben ledolgozik.

Ilyesmi más, közszolgáltatási jellegű szakoknál is fontolóra veendő. Mondjuk ki újfent: az ilyen szándék nem ördögtől való. Az is tény, hogy a nagy közszolgáltató szektorokban, ellátórendszerekben (felsőoktatás, egészségügy, segélyezés) mélyreható strukturális változásokra lenne szükség, amelyek többnyire népszerűtlenek, mert pozitív eredményük csak hosszú távon látszik. De egyetlen piacképes reform sem született. Helyette van a felülről történő voluntarista kísérletezgetés, valamint központosítás, államosítás és sarcolás. A jelenlegi válságkezelés a zsákutcás szovjet típusú fejlődés halovány, vértelen kópiája. A Szovjetunió, az általa megszállt európai országok, a kommunista befolyás alá jutó fejlődő országok vezetői lényegében az eredeti tőkefelhalmozás nyugati modelljét próbálták leutánozni. Így akarván behozni a lemaradást.
De a nyugati centrum-országok motorját, a polgárosodást, az önálló egzisztenciák fennmaradását, az önszabályozó piacot a legkeményebben üldözték. Ehelyett a nyugati örökség legsötétebb vonását vették át: az erőszakos gyarmatosítást, a meghódított területek kifosztását. Ama különbséggel, hogy ők nem az idegen tájak bennszülöttjeit, hanem saját népüket fosztották ki. A nagyvállalatok államosításától vezetett az út a kistulajdonosok vagyonának elvételéig, a falusi padlások kisöpréséig, az ipari munkások Sztahanov-mozgalommal való hajszolásáig. De hiába rabolt össze az állam hatalmas anyagi erőforrásokat, csak felélte, eltékozolta az ebül szerzett jószágot.

A képzett emberek menekültek az általános foglalkoztatottság egyenlősdije mellett újratermelődő esélyegyenlőtlenség és kontraszelekció elől, az állam szögesdróttal, betonfallal próbálta útjukat állni. Nagyon hasonló, csupán békésebb, "demokratikusabb", messziről jogállaminak látszó folyamat zajlik az unortodox gazdaság-és társadalompolitika képében. A hatalom a magángazdaság sarcolásával akarta a csőddel fenyegető helyzetet kezelni. Azzal nyugtatgatva a társadalmat, hogy ez csak a gazdagokat érinti. Ami persze nem igaz, a terheket a magánszektor áthárította a fogyasztókra. Az emberek nyugdíjcélú megtakarításainak kisajátítása mellett jöttek a direkt megszorítások, a leépítések, a hallgatói létszámcsökkentés, a tandíj de facto bevezetése, stb. Emellett jogállami környezetben csak specifikusan alkalmazható rendkívüli intézkedések általánossá tétele. Ilyen a belföldi munkakényszer (közmunka, röghöz kötés, stb.) törvényi megkövetelése úgy, hogy az állam semmiféle általános kötelezettséget nem vállal.

Ennél már bizonyos értelemben a szocializmus is jobb volt. Ott ugyanis az állam, gazdaságtalanul és fenntarthatatlan módon ugyan, de tényleg úgy büntette a munkakerülést, a disszidálást, hogy belföldön mindenkinek igyekezett munkát adni. Ha szükség volt rá, ha nem. Most viszont a kötelezettség egyoldalú. Kötelező szankció van, kötelező álláskínálás nincs. A tervgazdaság hátrányának bevezetése, annak relatív, gyengécske "előnye" nélkül. A röghöz kötés hátterében lévő pszichológiai motívumok viszont határozottan a szocializmust idézik. Az előző rendszerben, amikor a külföldi munkavállalást, letelepedést, kivándorlást a vasfüggöny nehezítette, a disszidálás volt a távozás legtipikusabb módja. Logikus, hogy főként a szakképzett, ambiciózus, törekvő, kalandvágyó, kockázatvállaló emberek "dobbantottak."

A képzetlen, eredeti gondolatokkal, ötletekkel nemigen rendelkező, az állóvízben nyugisan elvegetálgató tömegeket a rendszer jól tudta hergelni a deviánsnak bélyegzett lelépők ellen. Hogy lám, a nép pénzén tanultak, aztán meg itt hagyják a hazájukat, nem elég jó nekik ez az ország. Van rengeteg idős ember, aki fiatalként, mikor még állt a vasfüggöny, nem mert a biztosat hátrahagyva nekivágni, pedig szeretett volna. Most pedig már, öregen, betegeskedve nincsen többé lehetőségük rá, hogy kimenjenek nyugati országokba dolgozni. S van egy olyan részük, amely frusztráltan nézi azokat a fiatalokat, akik kimehetnek, és ki is mennek. Náluk termékeny talajra hull az a szöveg, hogy a fiatalok csak maradjanak itthon, ne akarjanak mindenáron külföldre menni, ha már a mi pénzünkön tanultak. Sok szempontból a kádárizmus disszidensekre acsarkodó kispolgárának indulata ez.

Belegondolt vajon abba az oktatási kormányzat, a miniszterelnök, hogy ugyan miképp lehet pusztán szankcióval, a hatalmi kényszer erejével itthon maradásra rávenni egy fiatalt? Ugyan hogy lehet majd egy évekig (vagy akár évtizedekre, netán élete végéig) külföldön élő állampolgártól visszaszedni a pénzt, behajtani rajta az ösztöndíjat? Tipikus probléma, hogy a magyar közigazgatás, a bírósági végrehajtó, a rendőrség gyakran még a belföldön rejtőzködő adóst, szabálysértőt, elítéltet se tudja beidézni, előállítani, a pénzt tőle levonni. Hogyan fognak akkor valakit megtalálni Argentínában, Izlandon, Kanadában vagy akár Európán belül úgy, hogy a bevándorló (olcsó, adófizető, jól dolgozó) munkaerőn sokat nyerő fogadó ország nyilván nem fogja kezét-lábát összetörni, hogy segítsen ebben. Vagy a Terrorelhárítási Központ fogja bilincsben-csuklyában hazarabolni a "disszidens" fiatalokat, mint régen a szökött jobbágyokat és rabszolgákat? Hogy aztán közmunkában dolgozzák le a rájuk költött pénzt? Ez aligha kivitelezhető, de akkor mi értelme van egy olyan negatív ösztönző faktornak, ami mellé pozitív motiválást nem rendelnek, ellenben szinte betarthatatlan?

Ugyanilyen terméketlen és kontraproduktív az egész mechanizmus, amely a legkülönbözőbb, kötelezővé tett dolgokon keresztül nevelni próbálja az ifjúságot, amely viszont jó eséllyel ideológiai vagy pénzügyi röghöz kötésként fogja értelmezni azt. Felvetődött például, hogy a kötelező hit-vagy erkölcstannál "csak akkor tud valaki az iskolában saját hite szerint papot választani, ha egy osztályból legalább heten kérik ezt." Valóban nem tűnik életszerűnek, hogy ha mondjuk egy nógrádi, somogyi vagy békési kisváros, falu diákjai közül mindössze egy-két olyan gyerek van, akinek szülei a buddhista, hindu, iszlám hitet követik vagy épp ateisták, akkor az iskolafenntartó képes a jelenlegi anyagi helyzetben egy-két diák kedvéért külön tantermet, oktatót, tananyagot, szemléltetőeszközt biztosítani. De akkor ismét felteendő a kérdés: mi értelme olyasmit kötelezővé tenni, amelynek feltételeit a jelenlegi válságidőszakban nem (vagy csak aránytalan ráfordítással) tudja az állam biztosítani?

A kormánypárti nyilvánosság azzal védekezik: az elvándorlás nem az ő hibája, hanem annak logikus folyománya, hogy 2011-ben megnyílt a német nyelvű munkaerő-piaci terület. Mindebben van igazság, de az is tény, hogy az elvándorlás nem függetleníthető a közhangulattól, a gazdaságpolitikai klímától. Amellett a dolog mára politikai kérdéssé vált. A kormányzat pedig a lehető legrosszabbul kezeli a szituációt. Amennyiben hazafias frázisokba csomagolt érzelmi zsarolással, a röghöz kötés béklyójával akarja itt tartani a fiatalokat, könnyen előidézhet náluk egyfajta dafke-effektust. Bármelyik szülő megmondhatja: minél görcsösebben akarnak otthon marasztalni egy kamaszt, annál valószínűbb, hogy elcsavarog.