Ne menjetek tévutakra!

Könnyű lenne magunkat azzal hitegetni, hogy a gyerekeink és az unokáink már sokkal ritkábban tévelyednek el, mint mi.

Persze, ha ez így lenne, akkor az arra hivatottak a világ egyes tájain bizonyára nem azzal áldanák meg az újszülötteket még ma is, hogy ne menjenek el tévutakra. Az áldásosztók szerint ugyanis a földi létben nincsen idő őgyelegni.

Hogy kinek mire van ideje, annak nem én vagyok a megmondhatója. De azt tudom, hogy amikor megkérdezik tőlem, hogy ha azzal foglalkozhatnék, amivel mindig is szerettem volna, akkor mit csinálnék, nos, erre a kérdésre a múltban való hosszas kutakodás után is csak azt válaszolhatom, hogy pontosan azt tenném, amit ma is. És azt is tudom, hogy ezért sokan irigyelnek.

Sosem felejtem el, mennyire hálás volt egy maroknyi egyetemista, amikor egy késő esti órán valami olyasmiről hadováltam nekik, hogy ha az apád és az anyád azt sulykolja beléd, hogy tanulj közgazdaságtant és dolgozz egy bankban, mert úgy könnyebb lesz az életed, akkor ezt a jóakaratú tanácsot igenis lehet nem megfogadni. Főként akkor, ha már kipróbáltad, és megtapasztaltad, hogy abban a bankban nagyon is eltévelyedtél.

Talán éppen ezért áruló módjára nem vagyok rest azt sugdosni a kollégáim fülébe, amikor látom, hogy már majdnem végleg eltemetik a tervet, amit az első állásukig dédelgettek, hogy gondolkodjanak el rajta, vajon mit is akarnak magukkal kezdeni. Persze, ezzel arra is bátorítom őket, hogy hagyjanak faképnél bennünket, és ha ezt a főnökeim tudnák, akkor feltehetőleg kiebrudalnának.

De bánom is én! Ha akarnak, hát rúgjanak ki.

Nem tanultam közgazdaságtant, nem dolgozom bankban, és nem is tartozom a felső tízezerhez. Ráadásul 33 éves koromig csak tévelyegtem. Ma azonban, amikor nekifogok egy feladatnak, akkor, mint egy kisgyerek, úgy tudok neki örülni. És ha képes vagyok valami értékeset letenni az asztalra, akkor azt csakis ennek az örömnek köszönhetem. Annak, hogy játszom. És csak azért játszhatom, mert már nem tévelygek kétségbeesetten, feladva az utolsó reményt is, hogy valaha magamra találjak.

S hogy volt-e időm évekig a számomra sehova sem vezető csapásokon őgyelegni? Nem tudom. De ha tudnám, már akkor sem kezdhetnék vele semmit. Éppen ezért, ha áldásosztó lennék, én is azt kántálnám, hogy ne menjetek tévutakra. És bár úgy hiszem, hogy hosszabb bolyongásom után célba értem, és hogy a tévelygéseim ösvényein sok mindent megtanultam, mégis ott motoszkál bennem, hogy mennyivel szebb lett volna a saját utamon messzebbre és messzebbre és még messzebbre jutni.

drai

Photo by