Nem kell mindig megoldás! – gondolatok rákról, munkáról, túlélésről

Csak saját felelősségedre olvasd, tényleg felkavaró tartalom! De ha HR-es vagy, munkáltató, kollégája vagy barátja valakinek, akkor talán van némi tanulság benne számodra is.

A klasszikus mame szerint néha magát a problémát is élvezhetjük, nem kell mindig mindent megoldani :) Néha meg csak el kell fogadnunk, hogy nem lehet mindent megoldani, kb. matekból a „nincs megoldás” megoldású egyenleteknél ezt az üzenetet jól kiemelném.

Komolyabb/komorabb vizekre evezve egy személyes példával jönnék:

1. A héten jutottam el 5 éves túlélésemhez egy rákból.
2. 25 éve mérnökök között, megoldásokat fejlesztő-értékesítő-szolgáltató területeken dolgozom.

A két dolog úgy függ össze, hogy

2. pont szerint mindig megoldásokban gondolkodom, ilyen környezetben telnek a napjaim: megoldásokat viszek ügyfeleknek, vagy épp cégen belül találok ki stratégiákat, oldok meg ügyeket, problémákat, vagy éppen pont álláskeresőknek segítek ugyanebben. Szakmailag el sem tudom képzelni, hogy nincs megoldás. Egy súlyos betegség esetén ez a hozzáállás kifejezetten káros.

Egy súlyos betegségben semmi jó nincs – ellenben a pozitívpszichos, spiris nézettel -, ebből nem lehet profitálni. Lehet, hogy nem értékelődik át semmi, nem lesz bakancslista, komfortzóna, karma, meg a többi marhaság. Remélhetőleg túlélni akar a beteg. Ezért külön szakterület onkopszichológia, és ezért hagyd a francba a pozitív hozzáállásos dumákat.

A tanulságokat azért szedtem össze, hátha ad némi megértést az olvasóknak – de erre a témára véletlenül sem igaz, hogy követni kell azt, ami egyszer valakinek valahogy sikerült. Hangsúly azon, hogy „valahogy” – itt a tudatosságot is kívülről kapod leginkább, szakértőktől! Szóval, munkáltatóként, kollégaként, HR-esként fontold meg az üzenetet ebben a mai posztban. Betegként kérdezz szakembereket arról, mi a jó neked. Ha pedig követed a tanácsaikat, és nem jó, jelezd vissza nekik! A szakemberek biológusok, orvosok, onkopszichológusok. Tudósok. Nekik mást jelent a „megoldás”, és a tudás is. Pl., attól, hogy nem tudja, miért alakult ki egy betegség, még tudhatja, hogyan kell kezelni. („hölgyem, ha én  tudnám biztosan, hogy mitől lesz valaki beteg, Nobel-díjat kapnék” – idézet egy onkológus professzortól. De bezzeg a kozmetikus tudta pontosan, hogy 5G, meg az adalékanyagok, meg a mobiltelefon, az…)

Menedzsment kurzusokon verik a fejünkbe, hogy root cause analysis. Itt viszont nincs érték a miértek keresésében. Arról szól a tudományos megközelítés, hogy tudják, hogy nem tudnak mindent, de amit már igen, azt a gyógyulásod szolgálatába tudják állítani.

Cégkultúra: rákos van a cégben?!

Kicsit karrierszakmázva a kérdésen: hát ezen randán elbuktam… Utólag már látszik, ez szinte törvényszerű, tanulmány is van rá, jógyakorlatokkal, hogyan lehetne másképp. Nálunk a témában írt cikkek arról szólnak, hogy a beteg megváltozik, és hogy azt nem szabad hagyni, mert az nem jó a betegnek, és hát nyilván a munkáltató jót akar (lsd. még a pokolba vezető út…). Szerintem meg az lenne a jó, ha a munkahely nem generálna még rosszabb helyzetet a meglévő mellé, de ilyen magyar cikket egyet sem találtam. A rákost „leszázalékolják”, nem jön többet, aztán egyszercsak jön a halálhíre, és egy egész percig rettenetesen szomorú lesz mindenki, mert úgy illik. Egy cikkben sem merült fel az, hogy esetleg minimalizálni akarja a változást az érintett, és az is opció, hogy nem fog belehalni. Szerencsére sok daganatos betegség jól és véglegesen gyógyítható már. Pedig a cég részéről egyetlen lépést kellene tenni. Meg kell kérdezni az érintettől: „Mire van szükséged tőlünk?” Nekem home office-ra lett volna az elején, de: azt meg már hogy?! Hát mit szólnak a többiek, nem lehet kivételezni, aki beteg, menjen táppénzre. Mit szólnak a többiek? Cégkultúra, ugye?

Szoktam volt mondani, hogy milyen furcsa, odamegyünk egy cégbe, mindenki boldog ettől, majd jön egy/több változás, és tönkremegy minden. Normál esetben a tanácsom, hogy mérjük fel az elején, merre tart a cég, milyen változások várhatók. Ez működik is. Aztán van, ami váratlan. No, egy rákos coming-out pont ilyen váratlanság. Mihez kezd vele a cégkultúra?

Egyszerű tanulnivaló: a beteg tudja a legjobban, mi jó neki, ill. az őt gyógyulásában támogató szakértők. Ebben a témában további tanács, javaslat, elvárás nem kell, főleg nem munkahelytől, mert az csak konfliktust generál. Ha tud és akar dolgozni, ugyanúgy jól csinálja majd. Én pl. egy napot sem voltam táppénzen emiatt, szakmailag téves dolgokat sem csináltam többet, mint egyébként. Észrevehettem volna előbb is, hogy a tolerancia, az empátia, és a tudásra való igény khm… szóval hogy ott korlátozott volt néhány emberben. A tudatlanság rombolja a cégkultúrát akkor, ha tudással lehetne oldani a feszültséget.

És persze az is oké, ha valaki nem akar dolgozni, nem jár be, táppénzre megy. Vagy részmunkaidőre, home office-ra váltana. Minden jó, ami neki jó.

Mit mondj, ha nem tudod mit mondj?

Pont ezt. Közölni akarta, mi van vele, hogy ne találgassanak, mert valami mindig látszik. Nincsenek elvárásai. Mindenki másképp fogadja saját diagnózisát, mindenkinek másra van szüksége/lehetősége. Az orvosok meg olyanokat mondanak, hogy x% esély, „valószínűsíthető”, stb. Ezért biztosat nem fog tudni mondani a beteg kolléga neked sem.

Jóindulattal mondhatod, hogy „ha bármiben tudok segíteni”, de ezt sem muszáj. Mert neki sincs fogalma sem róla, miben is tudnál segíteni. Lejjebb lesz egy ötletem.

Ha beteg, meg akar gyógyulni. Ebből az irányból érdemes vele beszélgetni. De kérdezd meg, akar-e erről beszélni, mert lehet, hogy nem. Vagy nem akkor, nem úgy. Vagy egyáltalán nem. Vagy nagyon is akar, tehát csak akkor kérdezd, ha felkészültél a válaszra. Érdeklődj, ne kíváncsiskodj. Nélküle ne beszéljetek róla ebben a témában – mert katasztrófa lehet, ha visszajut hozzá. Nem tudhatod, mi lesz az az utolsó csepp, ami miatt feladja.

Nem probléma, hanem helyzet

Ha ezt dobta a gép, akkor ez lesz, nem lehet kitörölni, megszüntetni, megoldani. A téma szakértői pont azzal kezdték, megismerve engem, hogy "ez nem matek", itt ne keressek megoldásokat, ha túl akarom élni. Nem kell mindig megoldás.

Ez helyzet, van és lesz, kezelni kell – legalább 5 évig, mert 5 éves túlélésre kondicionálnak. Tegyél meg mindent a túlélésért, amit a szakértők (orvosok, biológusok, onko-szakik mondanak) javasolnak. Közben látni fogod, mi hiányzik. Ami hiányzik, annak eléréséért dolgozhatsz, ha van erőd, vagy kérhetsz segítséget, hogy azt megkapd akár egy kollégától is, ha felajánlotta és tudhat segíteni. (Ez volt a fentebb ígért ötlet.)

Amit a szakmából mégis át tudtam emelni a betegséggel való viszonyba, az a kapcsolatteremtő képesség. Ez kizárólag az én nézetemből viszony, és nem egy harc, mert semmilyen eszközöm sem volt harcolni – csak a szakértőknek volt, akikkel kapcsolatba kerültem. Másnak lehetnek más nézetei erről, és az is jó úgy! Salesként, tanácsadóként, üzleti világban a kapcsolatok kezelése a szakmám része. Tehát kapcsolatról kapcsolatra lépdelve próbáltam olyan helyekre keveredni, ahol szakértő módon segítenek. A módszer ugyanaz, mint az üzleti világban, ott is pont ezt keressük: aki dönteni, segíteni tud, aki kompetens az adott ügyben. Segített még a tanulás, szakértő nyilván nem lehettem ebben, de kis tudásmorzsák mellett is jobban érthető, mit miért úgy mondanak a szakértők, ahogy.

Jogod van sz.rul lenni

Ezt értse mindenki, az értés cégkultúrának is része kellene, hogy legyen. Nem kell ehhez rák, bármilyen személyes trauma ugyanígy hat. Olyan környezetben kell dolgozni, ahol ezt értik és elfogadják.

Tájékoztatni kell, pl. hogy nem feltétlenül haldoklik, aki rákos, nem tehet a betegségéről, és nem feltétlenül igazak a sztereotípiák,. És nem azért jársz be dolgozni, mert mártírkodsz, hanem azért, mert az az egyetlen, amiben a nap jó részében úgy tudsz működni, mint „azelőtt”. Ha az eredmény ugyanolyan, akkor teljesen legitim az, hogy dolgozni jársz.

Ha ez nem így van, akkor bizony állást kell váltani (én meg is tettem, rácáfolva az itt linkelt tanulmányra).

Mivel tudsz segíteni?

Ha csak azt a parancsolatot betartod, hogy "Ne árts!", már sokat segítettél. Továbbiakban a sztereotípiák elutasításával és a túlélés támogatásával. Ne ossz meg közösségi médiában stockfotókat boldog ÉS kopasz ÉS szépen sminkelt nőkről, ami a rákosok sztereotíp ábrázolása, és ne kopipészteld a Facebookon terjedő lánclevelet, ami a rákosok iránti „tiszteletből” egy csomó rémséget/sületlenséget ír – ezt pont nem akarja látni egyetlen beteg sem, és véletlenül sem érzi megtisztelve magát ettől, sőt meggyógyulni sem fog tőle. Az sem biztos, hogy vele is ez lesz, kár riogatni. Inkább kérdezd meg, mire van szüksége.

--------

Minél nagyobb cégben dolgozol, annál biztosabb, hogy valaki érintett ebben. Céges nézetből segítség lehet az EAP. Cégvezetőként, HR-esként mindenképp törekedj arra, hogy legyen ilyen. Emellett a kollégák oktatása szintén segíthet. Manapság már a legtöbb kötelező munkavállalói oktatás e-learningben megy, így nem kell szorongva vagy sokkban ülniük egy teremben, amikor erről hallanak. És persze ne legyen kötelező kurzus, és legyen egy tapintatos előzetese, hogy mindenki eldönthesse, akarja-e ezt végighallgatni. Ilyen anyagot csakis szakemberek jóváhagyásával szabad publikálni, ennek muszáj szakmailag tökéletesnek lennie. Ne történjen meg senkivel soha, de ha mégis ő lesz beteg, ezzel is lehet egy olyan plusz ismerete, ami szintén segíthet a saját túlélésében is. Mert a cél a túlélés, és annak támogatása kell, hogy legyen.

# # #

Ha úgy érzed, ez a tartalom is érdemes arra, hogy sokakhoz eljusson, akkor lájkold, oszd meg!

Ez nem az a téma, amiben van egyetértés vagy van értelme vitatkozni, de ha hozzáfűznél valamit,  várom szeretettel a kommented! 

 Ha pedig te is szeretnél egy olyan munkahelyet, ami neked jó, bármilyen nehéz helyzetben vagy, keress privátban ([email protected]), pár kérdésedre pro bono válaszolok. Ha  álláskeresési konzultációt szeretnél, válogass tematikus szolgáltatásaimból, vezetőként nézd meg a vezetői portfólióban rejlő lehetőségeket!

 További információkért látogasd meg Facebook-oldalam!

# # #